A varázsfuvola Sarastróját mostanában favágó méretű finn basszisták szólaltatják meg a legideálisabban. Mit tehet egy rendező-tanár, akinek növendékei között épp a legmélyebb fekvésű hang birtokosa nem szálfatermetű? Például egy létra tetejére ülteti. Talán nem nagy ötlet, ha csak egy ilyen jut az előadásra. De Ascher Tamás és tanítványai a létrás Varázsfuvola egészét a színház ünnepévé avatják.
Ünnep, bár mezítlábas, mint a füstszűrő nélküli Symphonia cigaretta. Gátlástalanul kacarászunk, pedig 'szent művet' látunk és hallunk. Ám ez a darab annyira szent, hogy az efféle merényletek egyáltalán nem ártanak neki, sőt! Élvezzük a zene szépségét, a történet egyszerű báját és humánus bölcsességét. Minden recitativo elhangzik az adott szereplőtől (nem ám más olvassa föl a szöveget bújva!), és minden ária is megszólal. Szerény apparátus kíséri az énekeseket: egy tangóharmonika, egy elektromos és egy valódi zongora, egy hegedű, egy klarinét és egy gitár.
Nem merem megkockáztatni, hogy megbecsüljem, vajon mennyibe kerülhetett kiállítani ezt a házilagos, és mégis oly vonzó produkciót, amelyben a három dámát és a három gyermeket nagyjából ugyanazok alakítják, rávilágítva a mesebeli hármas szám dupla jelentésére. De a szerény eszköztár, a ruhák (inkább színes lebernyegek és köntösök), a kopott deszkapriccs és a koszlott (föltehetően) autóülés, no meg a jelzett létra épp elég eszköz ahhoz, hogy ellustult fantáziánkat megmozgassa. Csak a zene adott, a többi móka, rendhagyó gesztus, és mégis hitelesebb, mint valami úgynevezett hagyományos előadás.
forrás: Albert Mária, hvg.hu
