Szerintem, amit keresünk, az a flashmob és a színház vegyülete. Maga a blog mint virtuális szervezet (és az ezzel járó akcionista szervezkedés) egyértelműen az előzőhöz köti, a szerkesztési elvei, tehát, hogy legyen benne "előadás", a színházhoz. Egyetértek Bálinttal, aki az évadzáró legfőbb tanulságának a nézelődők tudatosabb bevonását, aktivizálását látja. Nem pusztán az a cél, hogy szórakoztassuk őket, hanem, hogy pontosabban kövessék le a szándékainkat. Értsék az iróniát, az üzenetet, merjenek nevetni, véleményt formálni, együtt játszani, ha nem is fizikailag, legalább képzeletben. De a kezdeményezés, a strukturálás joga a miénk. Ha úgy érezzük, bármit előadhatunk, akár egy színpadon. De részesítsük előnyben a kevésbé kabarészerű dolgokat. Ne parodizáljunk, ha reális módon akarunk valami elővezetni, akkor legyünk hiperrealisták (az ugyanis valóban zavarba ejtő), vagy bohóckodjunk, vagy használjuk magunkat mint képzőművészeti alkotásokat. Mit gondoltok?

Én is egyetértek a flashmob és a színház helyes arányú keverékének alkalmazásával. A fő kérdés mindennek a gyakorlati kivitelezése, ami nyilván egy-egy konkrét akciónál kerül majd elő a legélesebben, befolyásolva magát az alapötletet is. A Bálint által ajánlott videókat nézegetve úgy tűnik, hogy ezek a flashmobok egyetlen (kisebb, vagy akár egészen grandiózus) gesztus felmutatásával működnek, míg pl. az évzárónk egy lineáris sztori végigvezetésével próbálkozott, amiről Süsü is beszélt utána. Formailag tehát nyilván a kettő között kell keresgélnünk.
Sokat beszéltünk a táborban a kinek? miért? kérdésekről. Lehet, hogy meg kéne próbálnunk a megbeszéléseken még tovább firtatni ezt is, hogy tisztázzuk magunkban pl. az utcai jelenlét mibenlétét.
Eszembe jutott a közös gondolkodás kapcsán, mikor Dani a szlovákiai Komáromban próbálta megmagyarázni – az egyébként színházi múlttal is rendelkező, fiatal rendőrnek - , hogy mit is csinálunk mi voltaképpen. A rendőr pedig valami olyasmit válaszolt, hogy „dolgoztam én is színházban, de más a színház, meg más ez.” Talán az lehetne a keresgélésünk egyik iránya (ami szorosan összefügg a nézővel való játékkal is) hogy ezt a határt vizsgáljuk, és színházi pillanatokat próbáljunk meg időnként a néző köré strukturálni.

A végcéllal teljesen egyetértek, számomra is az ügy egyik legfontosabb kérdése, hogy létrejöhet-e aktív, felszabadult, partneri együttműködés játszók és közönség közt, hogy be lehet-e pörgetni egy éppen arra járót.
könyvosztás volt az évzáró talán legizgalmasabb része. Mégis, ennek ellenére én valami blődséget éreztem benne, mármint abban a gesztusban, hogy kilépünk a játékból, és kis ajándékokkal gazsulálunk kedves nézőinknek. mivel a könyv átadása után nem volt szerepe, funkciója a díjazottnak, az egész valahogy olyan volt, mint amikor lekacsintgatnak a színpadról. ennél direktebben nem lehet közönségbevonni. legközelebb rafináltabb megoldások kellenének. igaza van Bálintnak, törjük ezen a fejünket.
én az alapvető iránynak a kifelé helyett a befelét tartanám. ez így biztos nem érthető. azt a nagy közhelyet kerülgetem, miszerint ha egy akcióban, (ami lehet 30 mp is,) egy kikezdhetetlenül pontosan, hitelesen épített világot sikerül létrehozni, akkor a legnagyobb őrültséget is elfogadja a néző valóságnak. mindezzel csak azt akarom mondani, hogy ha az, amit csinálunk, nagyon egyben-rendben van, akkor sokkal könnyebben lép bele az egyszeri nézelődő , akár a képzeletével, akár aktívan.
én nem vagyok nagy barátja sem a provokációnak, sem az összekacsintgatásnak, sem a kedveskedésnek. (nem mintha azt gondolnám, hogy közülünk bárki). valahogy ez mind privát dolog. az "ügynek" kéne összekötni játszót és nézőt. ne mi lépjünk ki, ne is ő szálljon be, hanem történjen ott valami, amiben jó részt venni.
Tudom, ez így buta is meg arrogáns is, azt leírni, hogy csináljunk valami magával ragadót, aztán az majd magával ragad.

(ma hajnal kettőkor egy kocsmában egy meglehetősen spicces fickó grimaszokat kezdett vágni. elkezdtünk "rendelni" tőle, szituációba tettük, még mindig ment neki, sikerrel teljesítette a tábor-beli maszk-gyakorlatot (jobban, mint az én csoportomból bárki). a megdöbbentő nem ez volt, hanem az, hogy mikor a kávégép mögül szégyenlősen (és rendelésre: tikkelve) szerelmet vallott a pultos nőnek, aki hatvan felé járt, szóval akkor a pultos nő váratlanul beszállt a játékba, pedig addig egy szót sem szóltunk hozzá. addig csak keresztrejtvényt fejtett, és az orra alatt mosolygott. és lenyomtak egy pármondatos imprót.)