Mikor fogjátok még játszani csütörtökön kívül? Mert ma jegyhiány miatt nem sikerült bejutnom sajnos..

Feri.
November 29.-én, és December 6.-án játsszuk a fáj-t.

Tegnap láthattam az előadást - mindenképpen írni fogok róla hosszabb kommentet is, mert vitára érdemes anyag - most sajnos rohannom kell, csak jelezni akartam, hogy nem hagy hidegen az ügyetek, remélem, hogy a többiek közül akik szintén részt vettek az előadás készítésében, csatlakoznak az eszmecseréhez. Holnapra igyekszem megfogalmazni a gondolataimat.

Na tehát.
A háború borzalma gyerekszemmel. Nem csak erről - mint ahogy az előadásotok se - de ide kívánkozik az Iván gyermekkora; nem mondom, hogy szívembe talált volna, de a főszereplő srác arca maradandó emlék maradt.
Forma. Érdekes és sokat ígérő. Mindig erről beszélünk, hogy a forma maga az üzenet - kérdés, hogy ez esetben mit üzen? Annak aki nem láthatta: kvázi-bábszínház paraván mögött játszik az osztály, ezzel teremtve lehetőséget a jó fajta fantázia játékok létrejöttének. Irreális mozdulatok, kimerevedések, stb. Nagy bánatomra nem használjátok a magatok teremtette lehetőséget annyit, mint amennyit lehetne. Például amikor a tiszt szolgája meghozza a lepedőt és odaadja a gyerekeknek, akkor az egy klassz tér-kifordítás. Finom, fantáziadús. Vagy amikor a gyerekek az első lépéseiket teszik meg az udvaron, a vadállatoknak ható csirkék-libák-háziállatok között. Szintén a jó képek közé tartozik a temető megjelenítése, a hátra kulcsolt kézzel - kezükben egy-egy virággal - álló fiúk. Számomra az a kép volt a legerősebb, ez tudott leginkább ütni. De például a tiszt két bakancsa két oldalt, mikor először jelenik meg, már felesleges. Nekem az már fecsegés; értem a szándékot anélkül is.
Nagy erőkkel dolgoztatok, apait-anyait beleadva, ez elismerésre méltó. Ez azonban olykor átcsapott erőszakoltságba, amit nézőként nem szeretek látni. Konkrétan az önfenyítések legelső megjelenítése volt a legrosszabb élmény, és nem azért, mert megsajnáltam azt a két kisgyereket, akik így akarják a magukat védetté tenni a külvilág agressziójával szemben, hanem mert konkrétan azt láttam, hogy két színész iszonyatos erőből, belevörösödve a munkába - feladatot old meg. Én téged láttalak, Cami, nem pedig az adott szereplőt, s bár értettem a szándékotokat, mégis azt éreztem, hogy miért? Annyira benne voltatok az ügyetekben, hogy azt éreztem, itt felesleges az én jelenlétem, ez egy önmagát gerjesztő folyamat, nincs benne nekem helyem. Nem kell a saját empátiámat, nézői figyelmemet mozgosítanom. Nem voltatok biztonságban saját magatoktól. Miközben máskor meg tudtatok olyan távolságban lenni az ügyetekkel, pl.: a csirke-sütések, amiben már helyet biztosítottatok nekem is. Pontosabban a fantáziámnak - kapok egy "tyúk-hangot" és a következő pillanatban ott a csirkecomb. Az ilyenektől én be tudok indulni.
A zenében nem zavart, hogy nem értettem a szöveget, sőt. Az ilyesmi nem zavaró.Viszont ahol az átélt borzalmakról egy elemeltebb szinten tudott szólni a dallam és a textus - pl. az a halk duett a mindennapi betevő falatról - az sokkal jobban be tudott égni, mint amikor teli torokból kaptam szembe azt, hogy fáj.
Olyan jó teret teremtettetek magatoknak, hogy nem értettem, a játékban miért nem ugrotok szintén ekkorát? Miért kell karakterizálni? Annyira üditőek voltak - és mindamellett teljesen követhetőek - a gyerek-váltások, hogy nem értettem a nagyanyó-váltásokban miért kellett ehhez a fejkendőhöz ragaszkodni? A katonatisztnél a tányérsapkához? A papnál a reverendához? Ha ti játszók el tudjátok azt fogadni - és milyen nagy dolog, hogy el tudjátok fogadni - hogy lányok játszanak fiúkat, akkor ezt is simán lehetne tovább tolni. Én azt a babát is elhagytam volna a visszatérő anya pasijának a karjából - az amúgy is mindig ciki, amikor egy műanyag babát, amiről az utolsó sorokban is látni lehet, hogy miből készült - fogdosnak és babusgatnak színészek. Felesleges. Ennél több lehetőség van a formátokban. Akkor működik igazán a cucc - pl. a legvégén, amikor az apa a sáncon át menekül - amikor mindannyian nem mint személyek vagytok jelen, hanem mint végrehajtók, akik az adott jelenet, vagy gondolat eszközei. Amikor csapatban vagytok jelen. Azok az alakítások ülnek a leginkább - pl. az állatok az udvarban, a különféle hang-effektek - amikor nem szerepelnetek kell, hanem egy adott jelet létrehozni. Micsoda hatalmas dolog, hogy néhány kézzel, és sok-sok hangeffektel csináljátok meg a baromfiudvart? Ebben friss szellem van. És ez az, ami hiányzik a kínvallatós jelenetből, az apa megjelenéséből a legvégén, illetve a pap monológjaiból. Nem azért írom ezt, hogy szégyenkezzetek miattuk, félre értés ne essék. Darvas Iván is vérciki a Szerelem végén, mint a bebörtönzött-meghurcolt-megkínzott-politikai-forradalmár-igaztalanul elítélt, mert pont olyan, amilyennek az ilyen figurákat az ember el szokta képzelni. Nincs benne semmi gyomorszorító, semmi abból, ami nyilván Darvasnak egyébként szándéka volt. Ezeket a figurákat így nem lehet megjeleníteni, mert nem működnek. Rajtatok is lehetett látni, hogy ezekben a jelenetekben vagytok a legbizonytalanabbak. Nem jó ezt csinálni, mert nagyon sok gátlás, pszichés görcs kialakulásához vezet, ami a későbbiekben blokkolni fogja a játszói kreativitást. Ezekben a helyzetekben borítékolva van a színész kudarca, ez olyan, mintha a Holdra kellene felszállni Barkas motoros TU154-esekkel. Hangsúlyozom, hogy nem az egyes játszók tehetségéről írok. Arról írok, hogy egy meggyötört apát, aki soha nem látta a fiait, és aki épp menekülni készül az országból, stb. egy színészre bízni úgy, hogy láthatólag annyi az instrukció, hogy fázol, éhes vagy, rajtad ez a ballonkabát, és tartasz a gyerekeidtől - ez felelőtlenség. Pláne egy diákkal szemben az, akinek az első szárnypróbálgatásait jelenti ez a jelenet.
Nem tudom, hogy mi a célja egy vizsgának, erről nagyon szívesen olvasnék tőletek minél többet? Mi a közötök ehhez az Ágota Kristóf anyaghoz?
Amikor Adri a végén azt mondja, hogy felkelünk holnap is, holnap után is, megreggelizünk, élünk mint eddig, az nagy pillanata az előadásnak. Véleményem szerint azért, mert nem tesz hozzá semmit - értőn elmond öt sornyi szöveget, pont. Ez az üzenet? Nektek miért fontos? Ez nem szekatúra, hanem tényleges érdeklődés a részemről.
Na jó, befejezem, a többit majd ha kialakul egy esetleges vita.

No.
Az állatos rész.
Én ezzel személy szerint problémában vagyok.túl jelzettnek érzem, és még keresem, hogy milyen ez .Egy nyúl?Csak a fejemmel?annyira egyértelmű, hogy csak beletolok a pofámba egy répát, és csókolom....na de ne már...de akkor hogy?
Én sokat hadakoztam ezzel az elején, mert nem szeretem nézni, ha emberek állatokat próbálnak utánozgatni, de, ahogy szép lassan be lettem törve megértettem, hogy nem azt akarja Forgács, hogy szétmekegjük a jelenetet, ha állatozunk, hanem elég ha a mentalitását megérzed egy kecskének.hm,Köszi...

Egy vizsgának praktikus céljai szoktak lenni.Legfőképpen az, hogy mindenki egyformán meg tudjon mutatkozni benne.
Agota Kristóf-hoz pedig semmilyen személyes élmény nem fűzött eddig.Forgi hozta, hogy szerinte érdekes az első része, és na.És már akkor első olvasásra is az elválás ténye volt az érdekes, fontos. /hogy miért, és mikor döntik el egyáltalán?!/
És számomra az, hogy milyen az agyammal játszani, és nem a "faltól-falig" züfecezős. Pontosan csinálni ugyanazt a mozdulatot mint az előző próbán, előadáson, és mindig konkrét gondolattal.

Mi zavart az apás részben?Persze tart tőlünk, de próbálkozna csak MÁR nem megy neki a közeledés. /és nem Forgit akarom védeni, de nem volt egyszerűen odadobva az instrukció.Andris is olvasta az írásodat, ha érdekli, majd ő ír róla bővebben./

Nekem azért fontos, mert egy mese, amit közösen elmesélünk (elbábozunk?). Nagyon jó csinálni. Mert amikor nem te vagy fent a paraván fölött, akkor lent kúszol és hozod-viszed a másik kellékeit néma csendben. És közben figyelsz arra, hogy hol tart a történet. Mint mikor a tábortűz körül ülnek és mesélnek. És mindenkinek más egy kicsit a sztorija, de mindenkinek van sztorija, és a helyszín és a szereplők adottak. Meg egy kicsit a váltófutáshoz is hasonlít. Átadod a stafétabotot. És nem azért kell kurva gyorsnak lenned, hogy Te nyerj, hanem hogy a csapat. És mikor nem te futsz, olyankor majd megszakadsz, úgy izgulsz a másikért, és tolod neki az energiát. Még mindig néma csendben. És szép lassan, ahogy mindenki hozzá rak egy-egy téglát (,ahogy Géza az erőd falához), felépül a ház. Most olyan romantikusnak tűnik, pedig kőkemény meló, közben mégis mese. És játék.
Meglep, hogy a baromfiudvar így beindított, Marci. Az állatos rész az, amivel én a legnehezebben tudtam megbarátkozni. Sokáig nagyon cikinek éreztem, most meg úgy elfogadtam, mert mókás dolog csapatostul állathangokat utánozni, de nem hittem volna, hogy ennek bármi varázsa vagy színházi ereje volna, hogy baromfiudvar. A műanyag gyerekkel teljesen egyetértek, nem is szeretjük, mindig jól megverjük próbaszünetben. Tényleg felesleges.
Az, hogy engem látsz, amint verem magamat, teljesen normális, hiszen én vagyok az. Az ikrek csak a könyvekben fiúk, nálunk mindig olyan neműek, amilyen az, aki játssza. Én vagyok, talán egy kicsit fiatalabban, mint egyébként, de az én hangom, az én arcom, és egy gyakorlatot végzünk, hogy megtanuljuk elviselni a fájdalmat. Sokat gondolkodtunk, hogy ezt hogyan lehetne stilizálni, vagy kell-e egyáltalán stilizálni. A könyv szerint verik egymást szíjjal, égetik a bőrüket, a sebeikre meg pálinkát öntenek. És közben elképzelik, hogy ez nem az ő testük, hogy nem nekik fáj. Ezt próbáltuk sűríteni ebbe a sok-sok pofonba, amit magunknak adunk, és a végére tényleg nem fáj, amikor már zsibbad a pofád.
Szóval én voltam az iker (a kilencéves én és a végén a mostani én), és a nagymama is próbáltam én lenni, csak öregen. Ja, meg az anya is, aki jön a gyerekeiért. A kendő meg a stafétabot. Hogy most meséld te tovább! Szó sincs karakterről. Részemről. Képzelőerő van, nem jellemek, hanem emberek, akikről a könyv alapján olyan keveset tudunk biztosra, hogy el lehet engedni a fantáziát. Például: minden nagymama találja ki, hogy miért ölte meg a férjét annak idején, és hogy miért hagyta el a lánya! Ha ez a sztori pontosan megvan a fejedben, amikor nagymamát játszol, akkor azt nagyon jó csinálni. A képzelőerő, a konkrétság. És a titok. Mert ez például végig a te titkod marad.

Sziasztok!Az egyetemen ez úgy müködik hogy kapunk egy feladatot,amit ha tetszik ha nem meg kell oldani.Helyzet van tehát,amiben vagy megtalálom az örömöm vagy nem.Ebben megtaláltam.Talán azt mondhatom mindannyian megtaláltuk.Cami gondolataival egyetértek.Én nem nagyon szeretek és tudok írásban ennyi mindenről beszélni,szóban szívesen megtenném.

Az apás résszel az zavart, hogy láttam egy kínlódó embert - nem egy kínlódó apát - aki a pontatlanul szabott keretek miatt nem tud feladatmegoldani. Biztos láttatok már ilyet. Filmen is rengetegszer előfordul; a minap egy ismerősöm mutatta "Az ördög ügyvédje" végét, Al Pacionoval, mondván azt látni kell. Valóban, tananyaga lehetne annak, hogy milyen a vergődő színész, aki egyébként birtokában van egy biztos eszköztárnak, be is dob apait-anyait, de egy pillanatig sem képes beleállni a szerepébe. Baromfiudvar. Amikor egy-az-egybe csirkét, kecskét, nem tudom mit játszotok, az valóban necces. De. Amikor még indul - az elején - a kezek-lábak játéka a paraván mögött, és hozzá a hang-orgia, az izgalmas. Van mivel dolgoznom, nekem, nézőnek. Azt szeretem.
Verés. Gondolkodtam azon amit írtál Cami. Igen, lehet stilizálni is, de nem kötelező. Nem biztos, hogy az a járható út. Én arról próbáltam írni, hogy ha arról van szó egy jelenetben, hogy gyerekek fegyelmezik magukat - önverés, szíjazás, bármi - és az úgy vezetődik elő, hogy színészek ütik magukat - azt én nem nézem szívesen. Nem hat meg. Nem üt. Két okból. Egy: ha itt tényleg azt a fájdalmat akarjátok elérni, amit a srácok okoznak maguknak a regényben, akkor tovább kellene verni magatokat, nagyobb erővel, stb. Nem állítom, hogy ez ne fájna nektek. De ha a fegyelmezés a kérdés és ez a választott megjelenítési forma, akkor csépeljétek magatokat percekig. Mint például Palkóék Komáromban az utca sarkon. Ha nem csak jelezni akarjátok ezt, hanem tényleg az ütés színészre gyakorolt fájdalma a tét, akkor fájjon rendesen. Hosszan. Kettő: ha még így is csinálnátok sem hinném, hogy ez lenne a legadekvátabb formája mindennek. Egy-az-egybe kevés dolog érdekel a színházban. A múltkor is említettem a temetői képet. Például amikor ott álltak a srácok, azzal nem csak arról tudtak szólni, hogy a gödrök mögött - triviális, de nagyon igaz - emberek vannak, hanem arról is, hogy gyaníthatóan hozzájuk hasonló fiatalemberek, akiket a háborús őrület bedarált. Ennek a képnek sokféle értelmezhetősége volt. A ti önveréseteknek nem, és ami lehetett volna arról sem szólt meggyőzően.
Az nagyon jó, hogy mindenki magának rakja össze, hogy mi is volt a nagyanyó férjurával, a lányával. Hogy mindenki maga tölti ki a figurát. Ezért is írtam, hogy nem kell a kendő. Sokkal többet tudtok így is beletolni egy-egy szerepbe, semhogy erre szükségetek lenne.
Ádám, szívesen beszélek veled személyesen is, de hasznos lenne, ha leírnád mi okozott örömet? Miért tudott ez jó emlék tudott, és miért nem tud más az lenni?
Adri vedd rá - nem tudtam, hogy Andrásnak hívják - a srácot, hogy írja meg a véleményét! Nagyon fontos lenne. Érteni vélem, hogy mit gondolsz "aggyal játszani" alatt, de szívesen elolvasnám ezt leírva.
Cami, nekem nagyon szimpatikus, hogy a csapatjátékot tartod a legfontosabbnak. A másiknak történő segítsényújtást. Neked hogyan tudtak segíteni? Mi kell ahhoz, hogy te segíteni tudj? Nem is csak praktikusan értve - pl.: időben add a kelléket - hanem, hogy egy ilyen formában, ahol óramű pontosan van rögzítve egy eseménysor, miként tudsz te saját döntéseket hozni? Hogy ne a forma kényszersűge miatt tedd azt, amit teszel, hanem mert az neked belső szükséged. Hm?

A formát keretként fogom fel, nem kényszerűségként. Szigorú keret, néhány mondatra bukkansz csak elő, és akkor oda kell tenned azt a néhány mondatot, nincs idő várni az ihletre, nyomni kell. Mélyvíz. És a többiek ebben tudnak segíteni, hogy tartanak alulról. Például mikor nagymama vagyok, és legvágták az ikrek a legszebb csirkém, akkor ők ott nem mozdulnak, és alig szólnak. Én meg mondom nekik megállás nélkül, és egyre jobban kiborulok. Az egész nem több fél percnél, de irdatlanul kellemetlen tud lenni, mikor nincs meg a jelenet, és csak üres szavak meg izmozás, de öröm játszani, mikor tényleg összeomlik annál a résznél a világ. És ez nagyban függ attól, hogy ott az ikrek hogy néznek, mi jár a fejükben. Szóval itt is a konkrétság meg a mélység; hogy mindhármunk agyában megy-e a film... De ezt nem a másik felé nyújtott segítségnek nevezném, hanem közös játéknak. Az is fontos, hogy intenzitásban ne menj a másik alá, és ne baszd el a ritmust. Ezeket tanuljuk most. Nagyon keveset nézünk az előadásban a másik szemébe, általában kifelé (a közönség felé) vannak a fejek. Ezért is kell ezerrel vetítened a filmed, hogy a másik fogja, hol tartasz, meg hogy ne üres tekintettel meredj kifelé. Szerintem Adri is erről beszélt. Nem rohangálunk, nem mozgunk sokat, nem igen érünk egymáshoz, kevés a szemkontaktus, de próbálunk gondolkodni és képzelni. Minél pontosabban gondolkodni, és minél színesebben képzelni. Meg kapaszkodni a másikba, húzni, tartani, vinni egymást. És attól, hogy a paraván mögött kúszunk-mászunk, kellékezünk, öltöztetünk stb., besűrűsödik a figyelem, koncentráltabb a levegő, és mikor feljövünk játszani, ez nagyon sokat segít. Az én belső szükségem (ahogy te mondtad) igazodik ugyan a kerethez, de a keret nem korlátozza azt. Ez fontos. Sokat beszéltünk erről a táborban, hogy minél szűkebb a keret, annál nagyobb a szabadság. Valami ilyesmi.
Abban viszont egyetértek, hogy a keret nem mindenhol pontos, és ettől sokszor érződik az erőlködés a játékban. De ez szerintem a fejekben lévő pontatlanságtól is van.
A verésben biztos igazad van... Amikor te láttad az előadást, tényleg rövid ideig tartott, hosszabb szokott lenni a magunk verése is, meg mikor a többiek bántanak minket, az is. De tényleg nem értem, mi bajod a kendővel: egy kendő még nem karakter!

sziasztok,
ma néztem, most olvastam. bitang fáradt vagyok, így most röviden, lehet hogy marhaságokat is fogok írni, de nem tudom mikor lenne legközelebb időm...

én kamaszkoromban olvastam a kisregényt, akkor eléggé megütött, és az akkori emlékeim alapján azt gondoltam, hogy ezt elég rizikós megcsinálni, mert mint próza szikár és mint akció brutál, vagyis hogy a kettő együtt működik. és hogy ez Forgács(ch?) keze alatt mi felé megy el.
szóval, én kicsit féltem a dologtól -- és ehhez képest, meg nem csak ehhez képest is igazán színvonalas cuccot láttam. tetszett a forma, ez a 16x9 bábszínházal keverve, vagy mi, és tetszett, hogy a játék is megőrzött valamit a szöveg (ha jól emlékszem) kíméletlen objektivitásából. értem ezalatt azt is, hogy a filmkivágásban nem egymással elfoglalt színészeket láttam, hanem nekünk, kifele ment az egész, takkra. sok érzékeny, visszafogott színészi megoldás, pillanat volt.

ami kevésbé jött be, az a görcsös igyekezet, ami helyenként azért becsúszott: úgy tűnt, elbizonytalanodtatok abban, hogy átjön-e valami ebben az eltartott formában, és (az amúgy két-három méterre ülő) nézőkre amolyan túlhevült, remegő átéléseket pakoltatok, ami felesleges volt, bár alapvetően nem baszta szét a játékot. az már kérdés, hogy én még tovább szárítottam volna az egészet, de

részletekbe nem mennék bele, sok mindenben egyet értek Marcival -- és Camival is. csak ennyit: a háztáji nekem nem annyira jött be, se elég pontos nem volt, se elég bábszínház, se elég hangkulissza. valamelyik legyen. máshol ezek külön-külön tisztábban működtek. az önpofozás erős effekt, én mégis jobban örültem volna, ha nem látom a kínzást, csak a kínt. marad az iszony: mit művelnek ezek magukkal a fekete takarás mögött? Andris apája nekem rendben volt, nehéz ezt a kulcsjelenetet az előadás végén, két percben finomabb eszközökkel végigtolni. a kendő-vitát nem értem: azt jelentette nekem, hogy ő játssza a nagyit, és kész. ha hozzá lényegült volna a színész (ahogy kissé Vica az elején), az már gáz, de így csak jel, ennyi. baba dettó, ott még tetszett is hogy ilyen gagyi. ezek a jelek itt felszabadítottak, nem megkötöttek titeket, úgy éreztem. mutat valamit, nem kell többet foglalkozni vele, nem ez a lényeg...

most abbahagyom, mert nem látom mit írok

A tegnapi előadás, amit te láttál, Dani, szörnyű élmény volt nekem. Annyit áradoztam arról, hogy milyen jó csinálni, hogy most ki kellett próbálnom azt is, hogy milyen egy atomjaira széthullott csapat (?!) tagja egyik atomja lenni. Baki baki hátán (a kulisszák mögött, kellékek terén főleg), nulla figyelem, hangos és lassú öltözések és pakolások, görcs. Ebből is jött, hogy a játék is görcsös, akaratos és túlhajszolt volt, alig merítettünk egymásból, mindenki nyomta a sajátját. Már azon sem lepődtem volna meg, ha leszakad és ránkdől a díszlet. Viszont ennek ellenére most is csend és figyelem ült a nézőtéren, ez a mi nagy szerencsénk. És nagyon jó, hogy írtok, baromi tanulságos!

Nekem fájtak a legjobban az ön-ütlegek (én a Cami anyja vagyok).Még másnap éjjel is arról álmodtam. Kibírhatatlan élmény.Egyszer láttam egy Jan Fabre performanszt, ahol Marina Abramovic szikével vág a Farbre karjába: mélyen, egyre mélyebben. Arra ment ki a játék, hogy meddig mehetnek el a nézők előtt, meddig csak látvány a látvány, s mikor lesz közügy. Hát most én csak azért nem ugrottam fel, mert - épp anyaként - fegyelmeztem magam. Magánügy-gondoltam. Mi jogom nekem kritizálni a rendezőt, vagy a színészt, aki ezt elfogadta, s megteszi? Jobb lett volna, ha itt - és még egy csomó helyen - más formát találnak. Közben egy csomó forma szívmelengetően szép volt ( a deportáltak cipői, Vica gyönyörű-gusztustalan evése az elején, a dalok., a vörösre festés..stb.) És nekem azt nagyon jó látni, hogy "emberi hangon" beszélgettek egy előadásról. Ez nagyon hiányzik a mai színházi életből. Mert dicsérés meg fikázás van elég!

Én is láttam. Akaratom ellenére magam is lehettem okozója némi görcsölésnek, pusztán azzal, hogy ott ültem. A regényt olvastam, lekötött. Korábban láttam már bábos és egyéb feldolgozását is. Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy egy rövid epizódokból álló, szélsőséges történelmi helyzetet a kisember szemszögéből vizsgáló, különös (mondjuk úgy) elidegenített nyelven íródott írásművet megrendezzen, megjelenítsen az ember. Maga a tartalom engem különösen nem érdekelt, hiszen nem gondolom, hogy a Hevesi teremben fogom megérteni mivégre a háború, hogyan bírjuk ki a szenvedést, meg ilyesmi. Engem a forma érdekelt, s ezzel nem mondok újat. Kár, hogy nem mentetek tovább az ötletelésben, hogy nem kerestetek tovább. Két gyerek, mint két pár tenyér. Ok. De amikor egymásba fonódnak, lehetne belőlük egy arc is. Pont ezen a blogon látható az árnyékszínház videó. Szovjet rendszer, mint vörös festék, ráadásul az az ismert szovjet sláger. Szájbarágós. Szólna a Szécsi Pál, és lene a festék kék, vagy bármi. Ez kicsit musicalesre sikerült, ami lehetett volna paródia is, de nem tudtam nevetni. Próbáltátok úgy is, hogy nem volt berakva a keret, tehát, hogy minden látszódott? Én nagyon megnéztem volna. Képzeljük hozzá a színház, a tévé, a mozi keretét. Képzeljük el, mint ez a két (valójában egy) gyerek az egész életét. Talán ez a baj, ezzel a fantáziára épülő játékkal, hogy csodának kevés, a nézőjében meg nem bízik annyira, hogy többet képzeltessen vele. Paradox módon épp ezekkel a formákkal mutattok túl sokat, miközben az a szándék, hogy mutassunk minél kevesebbet. A két gyerek körbefutkorászása tényleg fájt. Biztos vagyok benne, hogy találtatok volna kevésbé egy az egyben formát. Hogy mindenki eljátszhatja a srácokat, fasza. Gördülékeny az ügy dramaturgiája, s a realista-közeli helyzetek finom előadásmódja intelligens. Csak a papírboltos fiú tűnt hazugnak. Minden megszólalása levegős, valaki, aki színész szeretne lenni, de nagyon. Miért néztek a semmibe? Ott ülünk tőletek két méterre, és mégis a levegőbe beszéltek. Ez az idétlen világítás is zavar, de ez már nagyon személyes. Az a világosító fiú, bár nem ismerem, két perc alatt annyira idegesítővé vállt számomra, hogy azonnal kirúgnám. A verekedés engem is kiábrándított. Cami szája felrepedt. Ijesztő volt a gondolat, hogy valaki képes saját száját felrepeszteni. Ideges, görcsös jelenlétből fakadhatott mindez, ami nem tesz jót a színháznak. Az erőszakos gesztusokhoz kell talán a legtöbb racionalitás. Érzelemből pofozkodni nem szakmai ügy. Összességében azt mondanám (nem okoskodva, nem személyeskedve, nem számonkérve semmit), hogy érdemes lenne - ha már iskola, és nem gyár - tovább gondolkodni a kifejezési formán, mit rejthet még ez a lehetőség, hogy tehető finomabbá, intelligensebbé, professzionálisabbá.

Hölgyek-urak, kezd jól bepörögni az ügy, ne hagyjuk abba. Cami, lesz közönségtalálkozó? Legyen. Írd meg mikor - megyek.
Én személy szerint nehezen bírom, ha valaki előttem csonkolja magát. Láttam videón Schwarzkogler önkasztrációját, az nem volt se felemelő, se tragikus - röhejes és szánalmas leginkább, nem sokkal később bele is halt. Megérte - gondolom. Ne üssétek magatokat. Valamit ki kell találni. Az a bajom vele, hogy egyszerű. Kézenfekvő. Akár csak a kendő. Láttalak titeket Komáromban, és ott egy sokkal elemeltebb szintről tudtatok indítani. Nem kell a kendő. Nem kell a baba. A vörös festék se kellene - elcsépelt és gyenge állítás, ami engem személy szerint bánt (tényleg zárójeles megjegyzés, mert nem erről akartam írni, de idekívánkozik: a Szovjetunió áldozatvállalásai nélkül hónapokkal, évekkel később tudta volna csak Amerika megállítani a náci gépezetet. A normandiai partraszállás piros betűs ünnepnap, Sztálingrádról meg a kutya sem beszél, legfeljeb Katynról, és csúnya vörös hadseregről. Épp ezért dühít azt látnom, hogy a szovjet diadal a vörös egyenlő véres gondolat jegyében kerül elém. Bár oké, ha Forgácsnak ez a fixa ideája, ám tegye. Csak jelzem, hogy véleményem szerint nincs igaza.)
A baromfiudvart továbbra is jónak tartom. Ott indulnak be azok a folyamatok, amik a választott formát a leginkább értik. Amikor a gyerek kezek összekapaszkodnak.
Disszonánsá válik a dolog épp ezért akkor, amikor kellékekkel kezdtek el játszani. A csirkecomb azért működik, mert egy hangnak a megfejtése. Ezzel szemben a kendő nem megfejtés, hanem jelzés.
Camival tegnap beszéltünk, és elmondta, hogy jövő év végéig játszátok még. Akkor hajrá, van időtök dolgozni rajta.
Ez nem üzenet akar lenni a liftből, de mi lenne, ha megpróbálnátok nézőtéri fényekkel ugyanezt? Paraván nélkül? Az összes paravánt mellőző jelenetet - pl. kínzás - a paraván képezte formába átírni? Cami nem biztos, hogy igazam van. Sőt. Csak izgalmasabbnak érzem a lehetőséget, semhogy csöndben maradjak.

Közben Schilling beelőzött, az ő kommentjére az előző bejegyzésemben ezért nem tudhattam reagálni.
Érdekes az, hogy a forma, ami takarni kíván, de valójában ezen szándéka által fed fel. Az komolyan érdekelne, hogy mi miatt használtátok egyszer a paravánt, egyszer pedig a paraván mögötti teret? Számomra ez - írtam - disszonáns, de el tudom képzelni, hogy van valamilyen belső logikája csak nem fedeztem fel. És ami legfontosabb, hogy mit üzen ez a forma? Miért pont így?

Süsü, nem a te jelenlétedből fakadt a görcsölés, mert nem nézzük meg, hogy ki ül be a nézőtérre. Semelyikünk sem tudta, hogy eljöttél. A meghajlásnál láttunk. Mondom, nagyon szét voltunk esve, már az első öt percben annyi pontatlanság volt, hogy az kétségbeejtő.
Az, hogy nincs kapcsolat a nézőkkel, azt nem mi akartuk így. Rengeteg minden nem a mi döntésünk, vagyis annyiban igen, hogy elfogadjuk az instrukciót/ ötletet (több-kevesebb lázadozás után).
A szám (ha már ennyi szó esett róla) eleve sebes volt, leesett róla a heg, nem fájt, jól vagyok, de teljesen értem a problémát.
Jó volna tovább dolgozni rajta, fel fogom vetni az ötletet. (Lehet, hogy ez egy iskola, de gyárosok tanítanak arra, hogy hogy is lesz ez majdan, mikor mi is gyárosok leszünk...) A közönségtalálkozó ötletét is megemlítem, ahogy leülünk mind a 13an együtt, de szerintem minket óvni akar a sok pótapai kéz a közönségtől, nehogy "összezavarjanak" az idegenek., a laikusok, a gonoszak és hülyék. Végülis az ember minél korábban tanuljon meg szarni a közönségére, ha nem jó a cucc, úgyis a rendezőé a felelősség, ha meg jó, akkor virágot az öltözőmbe. Cinikus vagyok, de legalább majd annál nagyobb meglepetésként fog érni, ha a rendezőnk gondolkodás nélkül, mosolyogva azt válaszolja: "Miért ne dumálnánk a nézőkkel? De jó ötlet! Kösz, hogy eszetekbe jutott!" Pedig volt egy lány (egyikünk sem ismerte), aki IWIWen írt Andinak, hogy köszöni az előadást, hogy rengeteget kapott tőlünk, és hogy miért nincs utána beszélgetés, neki annyira szüksége lett volna erre a dolog feldolgozásához, és ő akár a falat is lemossa velünk, csak dumáljunk!
A baj az, hogy mi nem tudom, mennyiben számítunk alkotóknak, és mennyiben házi feladatot író diákoknak, akik köszönjék meg, hogy tető van a fejük felett, és egyelőre ne nagyon önállósuljanak. (A próbafolyamatot egyébként üres térben kezdtük, a harmadik héten jött be a paraván, én örültem neki, mert egy keret, ráadásul még nem láttam ilyet, új nyelv, és azt gondoltam, hogy ezen belül is végtelen lesz a megoldások, az ötletek száma. De két hónap gyorsan elszáll, főleg ha nincs idő vagy alkalom a nyugodt keresésre, mert tudjuk, hogy mingyárittavizsga.)

Tényleg tanulságos, hogy írtok.
A múlt csütörtöki volt a negyedik előadás a fájból.
Rossz élmény.
Kapkodtam a gondolataim után.
Rendezgettem a agyamat, és sajnos többször rajtakaptam magam a múltkori most keresésén...Nekem igazán rossz élmény volt, de
többen nyugtatgattak, hogy aki még nem látta az ezt nem is veszi észre...és ilyen ugye nincs.ez egy másik előadás lett.

Én nem hiszem, hogy benne van a nézővel való kommunikálás.Hiányzik?
Azért nem hiányoltam eddig, mert nem panaszkodásról szólnak a kiszólások, hanem fájdalmakról, ha pedig már van valaki akinek ezt elmondhatom, akkor az már puhítja a küzdelmet.

Keret. Élő mozi. Akkor pedig legyen mozisabb?
Jó.
Most itt tartunk, de lettek újabb ötleteim.

Közönségtalálkozó. Beajánljuk.

Tetszett az előadás!! Egyetértek Adriennel, a nézővel való kommunikáció nekem sem hiányzott. Egy előző hozzászólásra reagálva: Szerintem az adódó hibák a színész és a rendező szakmájának szépségéhez tartoznak és a folyamatos tanuláshoz. A néző vagy a szakember persze kritizálhatja azokat. A szakember talán tudatosabban, körültekintőbben és érzékenyebben reagál általában... Nem értem, hogy miért ne pont a Hevesi teremben érthetne meg az ember bármit? (Vagy bárhol?) Azt viszont meg kéne érteni a Hevesi teremben, hogy egy 3.-os osztály előadásán ülünk, akik sokat dolgoznak magukon és nem érdemes megítélni, leírni valakit két mondattal. (Főleg nem olyat, aki arra egyáltalán nem érdemes!!! (Mert a megszólalásai általában nem mondhatók levegősnek, hanem sokszor inkább olyanok, mintha friss levegőhöz jutna a néző, hogy ezzel az igen hülye hasonlattal éljek... ))

pár dolgot kiegészítenék:
a vörös festék nyilván gáz, de az efféle, úgy érzem, rendező ötletekről itt nem tartottam érdemesnek írni, mert ez azt hiszem nem a játszók felelőssége.

ami az övék, az a jelenlétük milyensége, minősége. ehhez tartozik a közönséghez, a kellékekhez- jelzésekhez, és ugyanígy a karakterekhez való viszony. én ezekben a főiskolás átlaghoz képest sok korrekt dolgot láttam, de sok helyen meg is csúszott a dolog.

hogy pl veled vitatkozzam, Marci: amíg vmi jel, addig úgy érzem, lehet helye a színpadon, mert azon túl, hogy eligazít, nem akar több lenni önmagánál. ha szimbólummá nő, vagy afféle valóság akar lenni (pl élő gyerek), az persze gáz. a csirkecomb elsőre tényleg jó megfejtés (hang->hús), kár, hogy vagy háromszor előkerül, (így kicsit lerágott csont lesz, haha), a másik meg, hogy mikor az ínség a téma, akkor az igazi hús valósága egy kicsit kiskutya-a-színpadon-gyanús.
nekem hasonló a dolog a dalokkal és a karakterekkel is: addig működik (és illik az alapanyaghoz) a játék, amíg nem kezdenek-kezdtek el nagyokat érezni, meg "azonosulni". mikor ez volt, rögtön teljesen magatokra maradtatok, kiállítási tárgyként. ő szenved, ő üti magát, ő szalad, ő gonosz és öreg. elvileg... ahol meg pontosan, gazdagon, józanul fel volt mutatva vmi, ott élveztem, tudtam vele menni: az kommunikáció volt, teljesítmény, gondolat.

ami a konkrét keretet illeti, jó ötlet Süsütől, hogy meg kéne úgy csinálni, hogy eldobjátok ezt a kukucska-kivágást. borulna a fény, a tér, a dolog bábossága, sokat tisztulna az egész. én mégis szerettem ezt is, biztos gyerekkori csökevény, bárgyúság, de élvezem a váratlanul előtűnő dolgokat, váltásokat, a képzeletemre építő, játékos illúziókat. ez is hol működött, hol meg nem, de alapvetően elfogadtam.

Csütörtökön láttam az előadást. Megnézem mégegyszer, hátha tudok széken ülni, s akkor nem kell ágaskodnom. Nekem ez az egy bajom volt a paravánnal.
Azért is megnézném, mert lehetséges, hogy amit most komoly problémának tartok, az csak erre előadásra volt csak érvényes.
Cami és Adrien: Az utolsó jelenet. Mire megy egymás nélkül ez a két, totálisan érzéketlen gyerek? Szép, visszafogott jelenet, mégis, olyan hangsúlyos az apa jelenléte, hogy az ő halála, és nem az elválás tűnik elsődlegesnek. Olyan, mintha az apa miatt szomorkodnátok.
Dühített Nyúlszáj és a kutya szexjelenete. Olyan ócska, olyan kézenfekvő. Hát milyen kemény és szemét jelenetet lehetne ebből csinálni! Ahogy egy eszeveszett aktus végeztével, egyszercsak előbukkanna egy csaholó eb boldog pofája. És még számtalan lehetőség... Gondolkoznék rajta a helyetekben.
Gyakran éreztem, hogy csak álltok, mint a cövek. Hogy nincs tisztázva, mi történik. Hogy az előadás formája miatt így helyes. Így esztétikus. A zsidó cipész ottmarad a jelent végéig, de minek. Utólag egyértelmű. Szép pillanat lehetne, csak nincs tisztázva a Bálinttal ez a ,,minden mindegy". Legalábbis ez látszik.
Megnézem mégegyszer, megígérem.
Az erényeket már elmondták. A Turgenyev vizsgában nem látszott, hogy ilyen bombabiztos közösség vagytok. Előre!

Ja! És látványos komáromi származék: kurvajók a fotók! Végre, normális előadásfotók. Iszonyat üdítő látni ezeket.

Igen, Pisti! Bonyolult ez az utolsó jelenet, mert az mi (ikrek) már akkor tudjuk, hogy szétválunk, mikor az apának elkezdek hazudni az aknákról. (Hogy W-alakban vannak letéve, szóval, hogy van esélye átjutni, stb.) Ott egymást nézzük, és tudjuk, hogy őt most a halálba küldjük, de nem ok nélkül, hanem hogy az egyikünk átjuthasson. Ez, ugye, csak a végén lesz kimondva ilyen formában, de mi meg már tudjuk. Szerinted ezt lehetetlen eljátszani vagy csak mi csináljuk rosszul? Persze így se, úgy se illik a jelenetbe a szomorkodás, a csütörtöki (ominózus) előadáson tényleg eléggé meghatódtunk magunkon s egymáson, erre próbálunk figyelni, hogy ne. Mert én lehet, hogy így búcsúznék (mondjuk a bátyámtól), ha tudnám, hogy ennyi volt, valószínűleg soha többé nem látjuk egymást, de ők egy kicsit jobban meg vannak edződve, keményedve lelkileg... (Az is tanulságos, hogy mikor jól megy az a jelenet, tényleg egymással, egymáson vagyunk Adrival, akkor nincs sosem szövegbaki. Viszont ahogy -akár egy picit is- elkezd ereszteni a szelep, hopp, egy nyelvbotlás! Az a jelenet viszont akkor megy igazán jól (szerintem), ha az addigi többi is...)

Nagyon fontos - és Adriennel beszélgettünk erről -, hogy már a határátkelés előtt meg kell teremtenek az elszakadás lehetőségének tétjét, izgalmát. Ennek a pillanatnak is kettőtökről kell szólnia.
Csütörtökön túl érzelmesnek hatott. ,,Meghatódtatok saját magatokon" - Igen, ez a pontos meghatározás. Lényeg, hogy minden, körülöttetek zajló szörnyűségnél fontosabb, hogy születésetektől mostanáig, minden egyes másodpercet egymás mellett töltöttek, és ettől a pillanattól, soha többé nem látjátok egymást. Ha ezt nem érti a néző, egy szép, hatásos tabló lesz ebből a néhány percből. Nem kell átrendezni a jelenetet, csak fontos -baromfiudvarnál, formánál és minden egyébnél fontosabb-, hogy tudjátok ezt, és néző is tudja, mert enélkül nincs értelme az előadásnak. Nem kívánok okoskodni, se elemezni,a Forgáccsal, gondolom, már halmozottan megtettétek azt, ismétlem, ez egy nézői benyomás. Nem hiszem, hogy ezt mások számon fogják kérni tőletek, mert szép a jelenet, tartalmas is, csak csütörtökön pont nem a lényegről szólt. Úgyhogy hajrá, holnap jövök, ha beférek!

Dani: Veszélyesnek érzem azt írni, hogy "a főkolás átlaghoz képest". Nem szeretem a vakok között a félszeműt, mert ő akkor is csak félszemű. Ez igaz a színházi világunk egészére, hogy ezt-meg-ezt-meg-ezt elfogadjuk, mert ez még jobb mint a. És ezért mindig lehet találni tizennéhány előadást a POSZT-ra, amik egyébként önmagukban akár elborzasztóak, de a közeg gyengesége miatt megemelődnek. Ez az "alternatívnak" nevezett közegre fokozottan igaz, lásd pl. a Tünet Együttest és társaikat. Igazad van abban, hogy a játszók felelőssége a jelenet milyensége, de ahhoz szervesen hozzákapcsolódik az, hogy a rendező milyen formát ajánlott be nekik. Cami írta azt, hogy nem tudja, alkotó társa-e az előadásnak, vagy sem. Annak kell lennie. Ha nem érzi magát annak, az baj. Abban is egyetértek veled Dani, hogy a kaja-használat néha tényleg kisiklik, és tényleg kis-kutya-a-színpadon jellegű gellert kap. Épp ezért nem értem miben is áll köztünk a vita.
Pisti: az előadás után én az apát súlyosan megoldatlannak éreztem, de azóta gondolkodtam rajta, és arra jutottam, hogy végső soron akár el is tudnám fogadni, mert tény, hogy egy ennyire reflektálatlan, nervőz hülyének pusztulnia kell. Tehát el tudom azt fogadni, hogy az volt a szándék, hogy ahhoz, hogy a gyerekeknek ezt a bestiálisnak gondolt tettét megértessék a nézőkkel, ahhoz szándékoltan lett ennyire levegős, üres, még a a valódi szenvedésében is kisszerű, pitiáner, végső soron semmit meg nem értett emberként bemutatva. Hát tényleg mi értelme a szenvedésnek, ha abból nem születik felismerés? A gyerekeket ezért sem lehet morálisan megítélni. Kicsit nagypofájúan azt is mondhatnám, hogy besegítettek a Teremtő napi munkavégzésébe. De ez nem szakmai gondolat.
Cami: Arról lenne izgalmas olvasnom, hogy minek a függvénye, hogy együtt vagytok-e vagy sem Adrival? Azt mondod, akkor még szövegbakik sincsenek. Miért? Nyilván a koncentrációval áll összefüggésben, de szívesebben olvasnék róla a saját megfogalmazásodban.
Még valami. Ezt ma olvastam, Hegel. "A filozófia nem a gondolkodás szeretetét kell hogy jelentse, hanem az igaz gondolkodást" Én ezt úgy értelmezem, hogy nem szeretni kell tudnunk a szakmánk tárgyát (pl.: színház) az lényegtelen, a professzionalitás ott kezdődik, hogy képes vagyok róla igaz(nak gondolt) állításokat megfogalmazni. Ez nyilván evidens. Csak azért dobtam be ide, mert megfogalmazódott itt egy nagyon jószándékú, de épp ezért kellőképp ártalmas - akartalanul ártalmas - vélemény "T" -től, az előadás egyik szereplőjére vonatkozóan. Sokkal ártalmasabb valakit szeretetből (pontosabban szeretetnek hitt érzésekből eredeztetett megfontolások miatt) nem szembesíteni a munkájával, semmint ezt megtenni akár két mondatban - ahogy az itt megtörtént. Ha az adott állítás nem igaz, akkor úgysem fogja kibillenteni az illetőt a stabilitásából, hisz őneki igaz vélekedése van az adott dologról. Ha viszont kibillenti, akkor azzal valójában az adott állítás igazságtartalmát erősíti meg.

Megint csak a lényeg maradt le: volt tegnap közönségtalálkozó? Nem írtátok ki, ezért én nem mentem.
És a fotók. Nagyon minőségi cucc, le a kalappal; ezzel a gesztussal sok-sok csapatot előztetek be - nem csak kis hazánkban.

Januárban lesz közönségtalálkozó. Szólunk, ha lett időpont.

ami a vakokat meg a félszeműeket illeti, persze, igazad van, Marci. az ahhoz képestet én is utálom, mert ez rendszerfüggő, azt elismerő gondolkodás. ugyanakkor ha tetszik, ha sem, van rendszer, (én pl a része vagyok főiskolásként) és van egy kevésbé idealista (nem ironikusan értem, hanem olyan értelemben, hogy ideális helyzetet feltételez, hiszen ideális teljesítményt vár el) nézőpont is, ami az adottságokkal is számol. én próbálom mindkettőt gyakorolni, néha elég skizoid.
az utóbbi szerint: ez egy főiskolás vizsga, és ehhez képest olyan amilyen. van egy adott képzési rend, vannak tanárok, van egy terem, vannak osztálytársak, stb. és van olyasmi, (amivel egyébként nekem a leginkább bajom van), mint ízlés vagy hagyomány, ami pl a főiskolán afféle kimondatlan elvi alap, és nagyon nehéz ellene menni, nem belebutulni.

Mit lehet tudni a januári előadásokról? Ha lesznek, lesz közönségtalálkozó is? Írjátok meg mindenképpen, érdekelne.

Sziasztok!

A kulturpart-on jelenne meg egy reflex a MÜPA-béli előadásról. Tudnátok képet küldeni, ami a cikk mellé kerülhet?

Köszönöm

Lengyel Anna