Színház-ügy

Ha először jársz a blogon és szeretnél többet megtudni róla, akkor 'a blogról' címkére kattintva megtalálsz minden fontos információt!

A legutolsó bejegyzések

Címkék

Videó ajánló

magyar kártya - árvízelhárítás

A legutolsó kommentek

  • _benito: most már úgy néz ki, clkép is lesz belőle. nagyon fasza, gratul hozzá és köszi még egyszer. (2009.04.01. 16:42) Vivi megoldása magyar kártyára
  • kulturpart: Sziasztok! A kulturpart-on jelenne meg egy reflex a MÜPA-béli előadásról. Tudnátok képet küldeni,... (2009.02.04. 22:24) FÁJ-fotókkal!
  • Najmányi László: Én is furcsállottam, hogy az előadásunkra www.freewebs.com/wordcitizen21/ - két oktató kivételéve... (2008.08.10. 16:37) Kaposvári határátkelő - kiállítás színház
  • kpalkó: Újabb kritika az interneten. Egy kicsivel komolyabb hangvételű, mint az előző. www.revizoronline.... (2008.06.25. 17:08) Határátkelés a Poszton
  • drumlin: sziasztok, OFF: egy kis reklám a szinhaz.blog.hu -nak, gyertek, nézzétek meg! Üdv mindenkinek (2008.05.22. 20:20) POSZT 2008
  • Aczupi: Engem érdekel, szívesen írok hosszabban is, de jelmez- és viselettörténet órán vagyok. cZ.d. (2008.05.14. 12:31) Nyári workshop

HTML

Interjú Hudi Lászlóval 2.

2008.02.01. 01:10 | fancsikai | Szólj hozzá!

JEL SZÍNHÁZ&NAGY JÓZSEF

Hudi Akkor már a Mosoly Birodalma-t csináltuk Andrással, és én nem sokkal a bemutató előtt mentem el – amiért András meg is orrolt rám. Szkipe egy előadásra kért fel, amit aztán Franciaországban mutattunk volna be.

            Nagy Józsefnek már ekkoriban akkora neve volt, hogy Franciaországban tarthatott bemutatót?

             Hudi Nagy József Franciaországban élt. Ő valamikor ’80-ban kiment oda, így ő akkor amikor engem hívott, már öt-hat éve kint élt Párizsban. Dolgozott több koreográfussal, és ennek hatására döntött úgy, hogy csinál egy saját darabot. Visszajött, csinált több workshopot is, és minket kettőnket – Szakonyi Györköt és engem – kiválasztott, elhívott, hogy dolgozzunk vele. Így készült el a Pekingi kacsa, az első Jel Színház-as előadás. Tartottunk egy bemutatót a Szkéné-ben – ezt látta az a kétszáz ember, aki akkoriban oda járt – ami után nem történt semmi, majd mindezek után kimentünk Párizsba, ahol akkora sikere volt, hogy nem lehetett abbahagyni. Evidens úton ment tovább az egész.

            Mik voltak a főbb különbségei ennek a munkának – szemben a Monteverdi-s munkával?

            Hudi Teljesen más volt. Andrásnál volt – és van – egy nagyon koherens, mély, átfogó gondolkodás a színházról, ami nagyon meg van alapozva, nagyon pontosan van felépítve. Az egy kastély. Vagy inkább vár, egy erődítmény – ez jobban jellemzi Andrást – amibe bemész, és vannak kapaszkodóid, amik segítenek létezni. Szkipénél a semmiből hoztuk létre az egészet. Nagy, közös alkotás volt. Nála soha sem volt meg ez a nagy, átfogó gondolkodás – hanem organikusan találtuk meg a dolgokat. Andrásnál is van egy organikus helyzet, de az az építményen belül jön létre. Szkipénél tulajdonképpen a nulláról építkeztünk. Fokról-fokra, egymásból, egymás által.

            Kevésbé voltak szabottak a keretek?

            Hudi Pontosan. Mi közösen szabtuk meg őket. Ez egy tánchoz közeli, tánc-jellegű, képekből építkező dolog volt, míg a másik egy sokkal színházibb – bár annak is voltak elvonatkoztatott, stilizált aspektusai. Itt azonban – Szkipénél – egy koreografáltabb megközelítés dominált.

            Honnan jött a nevetek?

            Hudi Honnan is. Arra emlékszem, hogy ültünk egy öltözőben – előadás előtt vagy után, már nem tudom – és beszélgettünk arról, hogy mi legyen a nevünk. Úgy emlékszem, hogy én találtam ki, de ebben nem vagyok biztos. Halványlila gőzöm sincs már. Igazából lényegtelen. Onnan jött, hogy jelet hagyni. Hogy a működésünk az egy jel. Se Szkipe, sem mi nem voltunk klasszikusan képzett táncosok – ellentétben a Franciaországon belül működő többi társulattal. Emlékszem, kérdeztük később Szkipét, hogy miért minket választott ki, és az mondta, hogy azért mert azt látta bennünk, hogy belevetjük magunkat – anélkül, hogy gondolkodnánk. Tehát a workshopokon felvetetteket megpróbáljuk megcsinálni anélkül, hogy gondolkodnánk. Ez kellett neki.

            Ez az ösztönszerűség felszabadítása miatt volt fontos, vagy azért, mert ezt egy bizalmi viszonyként élte meg?

            Hudi Mindkettő miatt. Szerintem. Nincs prekoncepció. Akinek prekoncepciója van, azzal nem lehet kommunikálni. Amikor alkotásra kerül sor, mindenképpen kell egy üresség. Egy üres állapot – azért, hogy fel tudjuk egymást tölteni.

            Gondolkodás nélkül lehet kommunikálni?

            Hudi Együttgondolkodás. Nem te gondolkodsz, és nem én gondolkodom, hanem együtt. Egymásban. Propozíciók, felvetések kellenek, amin aztán a gondolkodás – mint egy lépcsőn – el tud indulni. Ha mindenkinek meg van már a gondolata, ha mindenkinek meg van már a koncepciója, akkor már csak kicsit lehet ezeket egymáshoz igazítani. Esetleg láncszerűen egymás mellé fűzheted őket. Azonban organikussá nem fog válni sohasem. Esetleg nagy erőkkel le kell rombolni ezeket a koncepciókat – csak ilyenkor nagy sírások szoktak lenni, és általában csak azért, hogy az egyik koncepció győzzön a másik felett. Az meg már egy más fajta színházi működés. A lényeg tehát, hogy egy határmezsgyén mozogtunk – nem voltunk se táncosok, se színészek. Minden mozdulatunk koreográfiailag volt szervezve, de színházilag pozicionálva. Nagyon sok szituációt és képet alkottunk – de a szervezése koreográfiai volt. Ezek a mozdulatanyagok azért tudtak működni, mert rendkívül személyesek voltunk – más lehetőségünk nem is lett volna, lévén, hogy nem ismertünk technikákat. Minden pillanat, minden mozdulat egyedi volt. Ez baromi frissen hatott akkoriban, mert a maximum, ami abban az időben képes volt megtörni a klasszikus koreográfiai technikákat, az a Távol-keleti harcoknak a beemelése, vagy egy-egy nagyon nagy személyiségű koreográfusnak a személyes mozgásanyaga volt – amit aztán továbbhagyományozott a táncosaira. De minálunk ez nem így működött, hanem úgy, hogy minden egyes ember kereste a maga igazságát, egy nagy katyvaszban-lábasban forrongva, folyamatosan egymást kontrollálva, egymásra hatva – ebben Szkipe ugyanúgy vett részt, mint mi, nem volt különleges a helyzete – és ebből egyéni igazságok is meg tudtak jelenni magában a kész előadásban. Attól, hogy egy szinten dolgoztunk, kialakult egy csoportszinten egységes mozdulatanyag. Ilyen akkoriban nem volt Franciaországban azt hiszem. Persze ennek voltak más aspektusai is. Például az a személyes indíttatású témafelvetés, ami viszont kifejezetten Szkipéből jött, aki rendkívüli intenzitással kötődött, és kötődik a mai napig, szülőföldjéhez, a Vajdasághoz. Ebből a szempontból tehát evidens, hogy ennek egy európai siker-sztorivá kellett válnia – de ez is volt a legnagyobb tanulság, hogy annak igenis van értelme, ha az ember csinál valamit, mert abból végül lesz valami.

            Magának a Jel Színháznak a teljes története egy több órás külön-interjú anyaga lehetne. Ugorjuk át most ezt a nyolc évet, és beszélj arról az átalakulásról, ami a te kilépésedet jelentette a Jel Színházból – egyben a Mozgó Ház megalakulását.

            Hudi Úgy a hatodik-hetedik év után – nagyon sok előadással és turnéval a hátunk mögött – el kezdtem azt érezni, hogy önmagunkat ismételjük. Van egy láthatatlan magasugró léc, amit nem viszünk át, és nem is fogjuk tudni átvinni, ha csak nem kezdünk el új szempontok alapján dolgozni. Belekerültünk egy produkciós kényszerbe: évente hoztuk létre az újabb és újabb előadásokat, amik nagyban hasonlítottak az előzőekre. Nem tudtunk a saját árnyékunkon átlépni. Próbáltam pont a Monteverdi-s tapasztalatokat aktivizálni annak érdekében, hogy más utakon kezdjünk el előadásokat létrehozni. Folyamatosan ezt tettem szóvá, de ez egy nagyon nehéz helyzet volt, mert folyamatosan játszanunk kellett, turnéznunk, ami miatt nagyon kevés időnk maradt műhelymunkát végezni. Érdekes mód nekem ez a közkeletű, hét éves periódus váltás az életem során többször is bejött. Először itt. A Woyczek, ami a Jel Színház egyik legnagyobb sikere volt, pont ennek nyomán született, az én elégedetlenkedéseim nyomán is. Ennek az előadásnak az első megjelenése ugyanis egy kiállítás megnyitóján volt. Egy ismerős fotográfus fiúnak a kiállítását nyitottuk meg; a későbbi előadás magját az ezen a kiállításon bemutatott anyag képezte. Ez nekem személy szerint nagyon fontos volt, mert állandóan azt éreztem, hogy nem lehet bevonulni a próbaterembe azzal a szándékkal, hogy akkor most előadást készítünk. Nem lehet mindig ugyanabban a ritmusban dolgozni; ezeket meg kell törni, és ezért volt nagyon frissítő ez a kiállítás-megnyitós munka.

            Te a kész előadásban már nem vettél részt?

            Hudi Nem, csak ebben az első változatban. Már elmenőben voltam akkor is, amikor ez a kiállításos performance megtörtént. Arra gondoltam, hogy visszajövök Magyarországra. Ne nézz így rám – ez valahogy evidens volt. Bár csináltam kint is előadást, de az evidencia az volt, hogy visszajövök. Nagyjából ismertem a honi szcénát, mert jártam vissza a hét kint töltött év alatt is. Arra gondoltam, hogy most majd én megmutatom, hogy lehet idehaza is úgy működni, mint külföldön.

            Azért erre rá kell kérdeznem: egyáltalán nem vonzott, hogy Franciaországban gründolj egy új csapatot?

            Hudi Mondom, csináltam ott is dolgokat, például egy Rómeó és Júlia-t, de nekem ezt az egészet elölről kellett kezdenem. Mi baromi sokat dolgoztunk Szkipével – ez egy zárt közeg volt, nem nagyon ismertünk másokat, nem nagyon voltak kapcsolataink másokkal. Legalább is nekem. Állandóan önmagunkba voltunk zárva. Nem voltak átjárások. Vagy legalábbis én nem kerestem őket azelőtt kellő energiával. Nem volt közeg, amiben gondolkodhattam volna – ugyanazokkal kellett volna dolgoznom, de annak meg mi lett volna az értelme? Annyira bele voltunk – bele voltam – merülve magunkba, hogy nem létezett a külvilág. Én sokáig nagyon rosszul is beszéltem franciául, egyszerűen azért, mert nem volt rá szükségem. A munka mindent kiszorított. Szóval ez nyilván belejátszott a döntésembe, de ennél sokkal nyomósabb volt az az érv, hogy lemegyek a nulladik szintre, és onnan kezdem az építkezést.

            Valami lehetett ebben a kilencvenes évek eleji Magyarországban: nem csak te, hanem Halász Péter is visszatért. Mintha vonzotta volna ez a közeg az ilyen erőket. Vagy nálad ez praktikusabban fogalmazódott meg?

            Hudi Annyi volt, hogy elölről akarom kezdeni. Hogy elölről kell kezdenem. Mert ha nem így teszem, akkor nem vagyok korrekt. De benne van az is – ebben talán igazat adok neked – hogy ha külföldön vagy, akkor felértékelődik minden, ami ideköt. Mindig sírsz, ha átjössz az Erzsébet-hídon, ahogy jössz az M7-es felöl; ez hülye dolog, de így van. Ezek nem objektív dolgok. Azt gondoltam, hogy végre ez is egy szabad hely. Hogy itt is lehet azt, amit ott kint lehetett. Haza akartam hozni a megszerzett tudást, mondván, itt majd lesz erre felvevő piac.

            Reálisan felmérted a lehetőségeidet mielőtt visszajöttél?

            Hudi Nem. De ez azért nem volt egy hirtelen zuhanás, mivel még jó ideig jártam vissza, játszani a még futó előadásokat Szkipénél. Volt egy átmenet. Nem vesztünk össze, hanem csak szép lassan szétváltak az útjaink. Közben volt időm látni, hogy mi megy itt, hogy megy itt a dolog. Leginkább arra koncentráltam, hogy összehozzam a magam dolgát, hogy kialakítsam a működését.

            Milyen lehetőségeid voltak?

            Hudi Amikor először hazajöttem, akkor megismertem Szőke Andrást. Illetve nem akkor ismertem meg, hanem még M. Kecskésnél – csak Szőkét, testalkatánál fogva, elutasította M. Kecskés.

            Szőke András az a Szőke András?

            Hudi Persze. Hát ezért fog el a röhögő görcs még ma is, ha rágondolok. Képzelheted milyen volt az amikor ő pantomimezett M. Kecskésnél. Szegénynek ez nagyon-nagyon komoly sebet hagyott az életében. Pedig szerintem kurva jó volt az Andris. Iszonyatosan jó volt. De tényleg nem pantomimes alkat – de mindegy is, mert baromi jó volt. A lényeg az, hogy a visszajövetelem után újratalálkoztunk mi ketten, és elkezdtünk együtt dolgozni. Ebből lett a Barkaszoló, ami egy Barkasban játszódott – az együttesünk neve is az volt, hogy Barkasz Balett. Jó kis munka volt. Akkor fordítottuk le először a ’ha énnékem sok pénzem lesz’-t angolra, hogy ’if i have got a lot of money’ – ezt azóta többször is lehet hallani. Ilyeneket csináltunk – kurva jól éreztük magunkat, de ez végül abbamaradt.

            Miért?

            Hudi Nem tudtunk együtt dolgozni. Én máshoz szoktam hozzá. Ő is. Ez a kettő nem volt egyeztethető. Nem szeretem és nem is bírom azt, amikor a másikat pszichológiailag kell támogatni.

 
folytatás itt

           

Címkék: interjú írások

A bejegyzés trackback címe:

https://szinhazugy.blog.hu/api/trackback/id/tr72320427

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása