MOZGÓ HÁZ
Hudi Szőke Andrással játszottuk a Barkaszoló-t, és akkoriban András a Mediawave-esekkel már csinált nyaranta egy filmes alkotótábort, ahol főként fiatalok voltak. Az volt az ötletem, hogy mi lenne, ha ezt kiegészítenénk egy színházi táborral, ahol a két társaság össze tudna folyni, és ez így egy nagyobb lehetőséget nyújtana a közös gondolkodásra. Emellett – ezelőtt a tábor előtt – a Bajna Zsókáék[1] már összehívtak egy társaságot, hirdetéseket adtak fel, meg ilyesmik; színházat akartak csinálni. Ők elhívtak engem, hogy tartsak nekik egy workshopot, ott akkor sokakkal megismerkedtem, és utána nekem volt ez a Mediawave-s lehetőségem, így mondtam nekik, hogy jöjjenek el ők is. A Három nővér-en dolgoztunk; jó munka volt. Mondtam nekik, hogy amennyiben van kedvük, folytathatjuk ezt a munkát – ezt mindenkinek felajánlottam, aki ott volt ezen a workshopon. Így kezdtünk el együtt dolgozni. Szereztem helyet az Egyetemi Színpad-on, szerveztem a próbákat, megindult a munka, aminek eredményeként létrejött az első előadásunk, ami Jeanne D’Arc néven futott. Így alakult meg a Mozgó Ház. A főbb különbségek a Szkipés munka és e között a munka között az volt, hogy nagyon gyorsan kiderült, hogy idehaza csak magunkra számíthatunk. Csak magunkból dolgozhatunk, mivel a közeg az végtelenül ellenséges volt.
Közeg alatt a szakmai – kőszínházi – közeget érted, vagy a nézőket?
Hudi Mindkettőt. A kőszínházi és a társadalmi közeg is egyértelműen azt üzente, hogy nem kell egy újabb színház – minden jó úgy, ahogy van. Ezek az emberek, akikkel elkezdtem a munkát szűz, amatőr emberek voltak, akiket elemi dolgokra is meg kellett tanítani. Hosszú ideig dolgoztunk egy-egy darabon, nyilván azért is, mert ezeket az alapvető dolgokat is meg kellett alapoznunk. Viszont ezzel együtt annyi nyitottság, szivacsszerű létezés jellemezte a társaságot, ezt a helyzetet, hogy emiatt hihetetlenül jól lehetett dolgozni. Nem voltak prekoncepciók – viszont volt nagy kreativitás és áldozatkészség. Ha ez nem lett volna, akkor semmi sem lett volna, mivel nem volt pénzünk, nem volt helyünk. Azon dolgoztam, hogy miként lehet egy speciális színházi nyelvet kialakítani, és hogyan lehetne elérni egy professzionális működést.
Maga a Flórián téri bázis mikor jött létre?
Hudi Jóval később, 2005 környékén.
Addig merre volt helyetek?
Hudi Mindenfelé vándoroltunk. Hihetetlen helyeken fordultunk meg.
Már csak a nevetekből is adódóan?
Hudi Persze. Bár ez belső mozgást is jelenthet. Megcsináltuk a Jeanne D’Arc-ot, megcsináltuk a Rómeó és Júlia-t, aztán a Beckett-dalok-at, majd elkerültünk a berlini Sophiensaele-be[2], ha jól emlékszem épp a Beckett-dalok-kal, és akkor annak volt akkora sikere, hogy elkezdhettünk turnézni. Végül eljutottunk az Avignoni Fesztivál-ra[3] is.
Lendített ez valamit a hazai megítéléseteken?
Hudi Igen, kevesebb pénzt kaptunk. Amikor Avignon által voltunk koprodukálva, akkor kaptuk idehaza a legkevesebb pénzt.
Mondván, hogy Avginon úgyis gennyesre töm titeket pénzzel?
Hudi Nyilván. De az is lehet, hogy egy éppen akkor futó előadásunk nem tetszett. Csak éppen az a probléma, hogy a működési pénz az nem csak az adott előadástól kell, hogy függjön. Egyre inkább, és egyre komolyabb elhallgatásokat és ellenhatásokat kellett megélnünk idehaza a működésünkkel kapcsolatban. Értelmezhetetlen volt a történetünk, az, hogy egy amatőr társaság, Avignon-ig, ami hát mégiscsak a szakma csúcsa – már ha a világot is beleszámítjuk ebbe a körbe – viszi a történetét. Erre egyetlen más magyar színház sem volt képes, és ezt nem tudták értelmezni. E miatt is született meg az a vélekedés, hogy hát vannak ’fesztivál-előadások’, na de amikor folyamatosan közönség előtt, repertoáron kell játszani, az teljesen más. Nekünk pedig nem volt erőnk, indíttatásunk ahhoz, hogy ezzel a magyar közeggel valamit is kezdjünk. Az volt a helyzetünk, hogy totál földönfutók voltunk – állandóan a túlélésért küzdöttünk – ezért a magunk működtetése minden energiánkat felőrölte. A közeggel meg úgy voltunk, hogy mi dolgozunk, és reméljük, hogy idővel ez majd megtalálja a maga helyét. Ez nem jött be. Tehát például a Krétakör történetében nekem az a legnagyobb tanulság, hogy ők hihetetlen profin tudnak foglalkozni azzal a közeggel, amiben benne vannak, és hogy ez nagyon fontos. Mi ezzel egyáltalán nem foglalkoztunk.
Ez volt a legnagyobb hibátok?
Hudi Valószínűleg igen. Ez hiba volt – de nem volt erre apparátusunk. Hiányzott a közönségkapcsolat, a kommunikáció. Nem csak a szakmai közeggel kellett volna kommunikálnunk, hanem legfőképpen a közönséggel.
A Mozgó Ház erodálódása emiatt indulhatott meg?
Hudi Emiatt is. De legfőképpen az újbóli mókuskerékbe kerülés miatt. Figyelj, gondold el azt, hogy mi egy állami forinthoz nyolc forintot kerestünk meg – turnék, koprodukciók, etc. A működésünknek ezek voltak az arányai. Volt olyan évünk, amikor hat millió forintot kaptunk a működésünkre. Hatot – amiből egy tizenöt-húsz fős társulatot kellett fenntartanunk. Ez azt jelentette, hogy folyamatosan turnéznunk kellett. Mi meghívást nem utasíthattunk vissza. Állandóan úton voltunk, belső dolgokkal keveset tudtunk foglalkozni. Kevés volt műhelymunka, mindig új előadást kellett készíteni. Erre egyébként már a legelején figyelmeztettem az embereket, hogy vigyázzatok, mert ez egy nagyon kemény meló. Egy idő után beállt egy kényelmesség. Hogy nekik kijár az, hogy turnéznak, mert ők profi színészek. Evidenciák alakultak ki, megmerevedettségek alakultak ki. Közben az is kialakult, hogy egyesek nem szívlelték egymást – tudtam, hogy a próbateremben ők mindig ki fogják kerülni egymást, nem fognak együtt dolgozni. Ezért aztán egyszer csak azt mondtam, hogy én ezt tovább nem folytatom. Azt mondtam, hogy most mindenki ki van rúgva – ezzel együtt most workshopok indulnak, amire viszont mindenkit meghívok. Senkinek sem biztos a helye. Most elkezdünk újabb módszerek szerint dolgozni. Aki ezen helytáll, azzal tudunk majd együtt dolgozni, aki nem, azzal nem.
Mit jelentettek ezek az új módszerek?
Hudi Alapvetően a drámai anyagokhoz történő közelebb jutást. Színházibb dolgokat szerettem volna létrehozni. A működésünket mindig is jellemezte egy határozott processzus – ami alapján létrejöttek az előadások. Ebben mindenkinek saját magának kellett saját magát kitalálnia. Régebben az volt az alapállás, hogy volt a drámai anyag és volt a társaság; nézzük meg miként tud ez a kettő egymással kommunikálni. Nem az adaptálás, és nem is az önmegvalósítás volt a cél. Hanem ennek a két dolognak a kommunikációja. Ezzel szemben az új irány az lett volna, hogy közelítsünk jobban a drámai anyaghoz. Csak ehhez már erősebb színészi alakítások kellettek volna, etc. Olyasmik, amiket gyakorolni kellett volna. Ez nem tudott létrejönni. Amikor én ezt bejelentettem, akkor elmondtam, hogy mindez egy fél év múlva fog végbemenni. Az egész társaság megsértődött. Újra az jött ki, hogy számukra evidens az, hogy ebben benne vannak. Rossz száj ízzel ért véget ez a történet.
MOZGÓ HÁZ ALAPÍTVÁNY&FLÓRIÁN MŰHELY&AFSZSZ
Hudi Mindezek után még csináltam előadásokat – Cseresznyéskert, Isten éltessen Hedvig Ekdal, Liliom, etc.
Az utolsó előadásodat 2005-ben rendezted, ez volt az Isten éltessen Hedvig Ekdal. Azóta nem rendeztél?
Hudi De, tavaly is csináltam Svájcban egy előadást. Az új formációban az volt az érdekes, hogy az a társaság profi színészekből állt – ami szuper, csak emiatt azok a kvalitások, amik a Mozgó Ház-ban megvoltak, itt nem voltak annyira szabadok. Ilyenkor kiütköznek ezeknek a közegeknek a különbözőségei. Amikor szétment a Mozgó Ház, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy hogyan tovább, egyértelművé vált, hogy szinte értelmetlen a fennálló közegben újabb és újabb halálra ítélt formációkat és előadásokat létrehozni. Nulla perspektíva ál mindenki előtt, jobban mondva, a vegetáció lehetősége adott csupán. Azt vettem észre, hogy itt nagyon kevés ember fejt ki olyan irányú aktivitást, ami végre-valahára ennek a független-színházi közegnek az egészét menedzselné. Nagyon kevés pénz mozog ebben a szcénában. Nincsenek emberek, akik eljönnének ide dolgozni; vagy félőrültnek kell lennie, rendkívül elkötelezettnek, vagy olyan embernek, aki már mindenhonnan kiszorult – maradék. Nem volt semmiféle perspektívája a közegnek. Azt láttam, hogy ezzel valakinek muszáj foglalkoznia. Mérlegelni kezdtem; vagy az van, hogy én megint elkezdek elölről egy újabb értelmetlenséget összehozni a belehalásért, vagy az van, hogy azon kezdek el agyalni, hogy miként lenne talpra állítható ez az egész történet.
Ezt hogy fogadta a közeg?
Hudi Megválasztottak az Alternatív és Független Színházak Szövetsége[4] elnökének. Így fogadta. Mindenki érzi ennek a szükségességét, csak mindenki hozzá van szokva ahhoz, hogy behúzódik a saját vackába és ott dolgozik. Egymással nagyon kevés a kommunikáció – miközben mindenki rendkívül nyávog, panaszkodik. Ez azt hiszem nem is meglepő, hiszen olyan körülmények között kell dolgozniuk embereknek ebben a szcénában, hogy az felháborító.
Azt mondod, hogy az a gettó, amit a független-színházi közeg jelent, az még ezen a gettón belül is tovább gettósodik?
Hudi Igen. Mindenki ki van szolgáltatva az elemeknek, nincs semmiféle viszonyítási pontjuk – ha pályázol, fogalmad sincs, hogy milyen szempontoknak kell megfelelned. Semmi nincs definiálva. Szokásjogok és nagyjábóli elképzelések határozzák meg az elbírálást. Nincsenek játszóhelyek, etc. Maga ez a független közeg diszkriminált helyzetben van. Ma Magyarországon az állami-önkormányzati színházak kapják a pénzek döntő részét. Ha te civil, non-profit szakmai helyzetben vagy, azzal automatikusan ki vagy zárva mindenből. Automatikusan. Rendhagyó „karrier-út” nem lehetséges. Nagyon nagy harcok árán tudsz csak érdekérvényesíteni. Ha valaki kijön ma az egyetemről, végzett színészként vagy rendezőként, akkor neki sincs igazi választási lehetősége a tekintetben, hogy ő most a saját társulatát alakítja-e meg, az ő rá jellemző, vagy az ő rájuk jellemző kifejezésmód köré szerveződnek-e, ami egyébként az igazi társulatiság alapja kellene, hogy legyen, vagy pedig elmegy egy kőszínházba, ahol egy repertoár-szerű működést szolgál ki. Mindkettő érvényes működési forma. De ez ma nem választás kérdése, hanem determináltságé, és diszkrimináltságé. Ezt valakinek, vagy valakiknek fel kell tudniuk vállalni, hogy foglalkoznak vele. Én ezt először a Független Színházak Szövetségén és a Flórián Műhely-en keresztül kezdtem meg.
Hogyan kaptad meg ezt a helyet?
Hudi A Krétakör érdekérvényesítő hatása következtében a
Ötödik éve vagy elnöke a Független Színházak Szövetségének. Mit sikerült elérnetek ez alatt az időszak alatt?
Hudi Először is megnyitottuk ezt a házat. A döntéshozóknak – a fővárosnak, minisztériumnak – érdemi partnerei lettünk. Folyamatos kapcsolatban állunk.
Mennyiben vagytok megkerülhetetlenek?
Hudi Folyamatos a törekvés a kommunikációra – ez azonban nem mindig történik meg. Most például a főváros elkészítette a színházi koncepcióját anélkül, hogy a véleményünket kikérte volna – azóta azonban újra keressük a közeledés lehetőségét.
Nem komolytalan ez így?
Hudi Jeleztük, hogy ez ciki. Erre ők összekapták magukat, és más kérdésekben már nem tesznek meg ilyen lépéseket. Mondok mást: delegálási jogunk van különböző kuratóriumokba. Ez fontos fejlemény – de nem akarom megkerülni a kérdést, igen, komoly baj, hogy nem tudtuk elérni, hogy ne szüntessék meg a fővárosi színházi alapot – pedig amit tudtunk megtettünk, kemény leveleket írtunk, etc.
Ezt támogatta valaki más a szövetségen kívül?
Hudi Nem. De nem voltunk hatástalanok, mert mostanság épp a visszaállításán gondolkodik a főváros – a szövetségre hivatkozva. Mondok más konkrétumokat: megcsináltuk a regisztrációs rendszert[5], ami egy rendkívül demokratikus úton lezajló folyamat volt. A különböző jellegű működési formákban dolgozó színházak mindegyikét összegyűjtöttük, és az ő véleményeik alapján alakítottuk ki a rendszert. Azt vizsgáltuk, hogy mitől színház egy ilyen színház, és mitől színház egy olyan színház? Ezt leadtuk a Minisztériumba.
Ezt ti speciálisan a független színházi szcénára dolgoztátok ki, vagy a teljes magyar színházi palettát belevettétek?
Hudi A független szcénát vizsgáltuk, de az az érdekes, hogy a Minisztérium, a törvény előkészítése során megfogalmazott koncepciójában, szintén regisztrációról beszél – és ebbe már a teljes magyar színjátszás beleértendő. Átvették az ötletet, illetve a módszert. Ennek nyomán meghívtak minket a színházi törvény előkészítésébe is. Mind a három munkacsoportba delegálhattunk egy-egy tagot. Úgy néz ki, hogy most már a politika részére is egyértelművé vált: attól, hogy valami független, még nem zárható ki a finanszírozásból. Most azért harcolunk, hogy független társulatok is jogosultak legyenek normatív támogatásra. Ehhez megszabunk majd feltételeket, nyilván. Százalékos arányban részesüljön – normatív alapon – a szcéna a közös kasszából.
Milyen számarányokban gondolkoztok?
Hudi Mi húsz százalékot irányoztunk meg.
Ez reális?
Hudi Nem tudjuk. Elvileg igen. Most zajlik a vita, hogy mit tekintünk száz százaléknak.
Mekkora lenne a növekedés a mostani pénzekhez képest?
Hudi Olyan jó négyszeres. Minden attól függ, hogy mihez viszonyítjuk ezt a húsz százalékot. De ne essél ámulatba – ez nem óriási összeg, hanem csak normális. Olyan hosszú ideig volt fél-amatőr helyzetben tartva ez a terület, hogy most nagyon nagy kérdés, hogy ha meg is lesz ez a pénzösszeg, akkor hogyan lehet ehhez hozzásegíteni a közegen belülieket. Mert mindenki ahhoz van hozzászokva, hogy a barátai segítenek, etc.
Tekinthető-e annak a munkának, amit a szövetség elnökeként végeztél, a betetőzéseként a Nemzeti Színház vezérigazgatói pozíciójára – Imre Zoltánnal közösen benyújtott – pályázatotok?
Hudi Igen. De közben nem csak ennek az öt évnek a tapasztalatai összegződtek benne, hanem az én egész eddigi szakmai életemé is. Huszonöt év anyaga.
