Színház-ügy

Ha először jársz a blogon és szeretnél többet megtudni róla, akkor 'a blogról' címkére kattintva megtalálsz minden fontos információt!

A legutolsó bejegyzések

Címkék

Videó ajánló

magyar kártya - árvízelhárítás

A legutolsó kommentek

  • _benito: most már úgy néz ki, clkép is lesz belőle. nagyon fasza, gratul hozzá és köszi még egyszer. (2009.04.01. 16:42) Vivi megoldása magyar kártyára
  • kulturpart: Sziasztok! A kulturpart-on jelenne meg egy reflex a MÜPA-béli előadásról. Tudnátok képet küldeni,... (2009.02.04. 22:24) FÁJ-fotókkal!
  • Najmányi László: Én is furcsállottam, hogy az előadásunkra www.freewebs.com/wordcitizen21/ - két oktató kivételéve... (2008.08.10. 16:37) Kaposvári határátkelő - kiállítás színház
  • kpalkó: Újabb kritika az interneten. Egy kicsivel komolyabb hangvételű, mint az előző. www.revizoronline.... (2008.06.25. 17:08) Határátkelés a Poszton
  • drumlin: sziasztok, OFF: egy kis reklám a szinhaz.blog.hu -nak, gyertek, nézzétek meg! Üdv mindenkinek (2008.05.22. 20:20) POSZT 2008
  • Aczupi: Engem érdekel, szívesen írok hosszabban is, de jelmez- és viselettörténet órán vagyok. cZ.d. (2008.05.14. 12:31) Nyári workshop

HTML

Interjú Hudi Lászlóval 1.

2008.02.01. 00:49 | fancsikai | Szólj hozzá!

HUDI LÁSZLÓ

 

 

KEZDETI ÉVEK

            Hudi Érettségi után a Budapest Tanítóképző Főiskolára jártam. Nem sokkal később családommal együtt disszidáltam Németországba. Én onnan napra pontosan egy év múlva visszajöttem Magyarországra, újra felvételiztem a főiskolára, újra felvettek és újra odajártam – egy ideig. Másodszorra népművelő szakra jelentkeztem  de ezt is hamarosan otthagytam, mert pantomimezni kezdtem Karsai Jánosnál[1]. Mindez ’81, ’83 környékén történt. Ennek a korszaknak a végére kerültem be M. Kecskés András[2] csapatába, a Corpus-ba. Maga a pantomim, kifejezési eszközeit tekintve, egy meglehetősen zárt világ. Akkoriban kezdtek el hírek, hír-morzsák beáramlani az országba különféle kortárs tánc irányzatokról. Videókat láthattunk, emellett nekem nagyon emlékezetes volt Maguy Marin[3] May B c. előadása, amit az Operettszínházban volt vendégjátékon. Nagyon érdekes, nagyon minimálban fogalmazó előadás volt.  El voltak torzítva a színészek arcai, emelett be voltak szórva valamilyen fehér porral, ami mozgás közben szállt belőlük. Utólag tudtam meg, hogy ez egy fontos előadása volt Maguy Marinnek – de mindettől függetlenül, nekem ez akkor igazi reveláció volt – elsők között volt azon kortárs-tánc előadások közül, amik ide be tudtak szivárogni.

            Ez az előadás olyan erővel hatott a táncos szcénára, mint ahogy Brook Lear király-a a színházira?

            Hudi Ezt így nem tudnám megmondani. Nem tudom, hogy a közegnek ez egyáltalán jelentett-e valamit. Nekem fontos volt, illetve rajtam kívül még néhányunknak – egy nagyon kicsi körről beszélek. Ugyanakkor ezt az egészet folyamatában kell látnod – mi ekkoriban láttunk először Pina Bausch[4] videókat. Angelus Ivánnak[5] volt egy pincéje ahol ő tartott vetítéseket – Bauscht először ott láttam. Maga a Corpus pedig azért volt fontos állomás – M. Kecskés hatásán túl – mert megismerhettem Nagy Józsefet[6]. Ő Jugoszláv állampolgár volt, ezért járhatott ki nyugatra, Párizsba, tanulni. Nyilván ennek hatására is elkezdte szűkösnek érezni a pantomim kifejezési lehetőségeit. Ezzel én is így voltam. Mi elkezdtünk, idehaza, a magunk feje után koreográfiákat készíteni. Rókás Laci[7], aki szintén elment Párizsba és aki ott kint tanult, szintén ekkoriban érkezett haza – órák hosszat mesélt a kinti tapasztalatairól, ami szintén megkérdőjelezte bennünk a pantomim kizárólagos létjogosultságát, és egyre erősebben tolt minket a táncszínház irányába.

            Rókás és Nagy tapasztalatai, a táncról vallott gondolataik összeegyeztethetetlenek voltak M. Kecskés gondolkodásával?

            Hudi Igen. M. Kecskés egy klasszikus, nagyon erős technikát alkalmazó pantomimet rakott össze. Kicsit szélesebben értelmezte ezt a mozgásvilágot amikor előadásokat készített, de ez még így is egy nagyon zárt, nagyon szimbolikus táncos forma volt.

            Őt nem forgatta ki ilyen mértékben ez a vendégjáték, amit említettél?

            Hudi Nem. Ő azóta is ugyanazt csinálja. Nem mozgatta meg igazából. Szóval voltak ezek a tapasztalatok, és emellett bejött a Stúdió K, a Somogyi féle tapasztalatok a Szkéné-ben – amik fontos állomások voltak, hiszen mi nem kaptunk klasszikus táncképzést. Emiatt mi mindig a rögzült formák közötti mezsgyéket kerestük – ezek maradtak meg lehetőségként. Nem határozta meg egy bizonyos technika a gondolkodásunkat. Ezektől függetlenek voltunk; ez egyszerre volt hendikep, és a szabadság egy bizonyos foka. Így tudtuk keverni a színház és a tánc formáit. Én például csináltam egy koreográfiát az akkor először megrendezett Budapesti Táncversenyre, amin első díjat értem el – akárcsak Szkipe. Ő szólóban, én csoportos koreográfiában.

            Szkipe?
            Hudi Nagy József. Ez a beceneve, még valamikor a katonaságban ragadt rá, ha jól emlékszem Boszniában – ne kérdezd miért. A lényeg, hogy én ekkoriban már elkezdtem előadásokat létrehozni – és ez a történet éveken át párhuzamosan haladt azzal a történettel, ami Szkipéé volt. Ő tartott workshopokat ennek a szűk körnek, aki érdeklődött ezek után a dolgok után. Goda Gábor is ekkoriban kezdett el tánccal foglalkozni, aki szintén M. Kecskésnél indult. A Szkéné volt az egyedüli bemutatóhely – ezen kívül még a Stúdió K-nak volt egy kis placca, ami bár egy nagyon lerongyolódott helyszín volt, de mégis csak a sajátjuknak mondhatták. Nem volt más. Talán még a MU Színház elődje, a Lágymányosi Művelődési Ház volt mondható ilyen helynek kicsit később. Szóval akkoriban elkezdődött egy pezsgés, ez az egész közeg akkoriban kezdte el kiizzadni magából azt, amit ma kortárs táncnak nevezünk. Volt egyfajta egymásrautaltság, amiből következett egy kommunikáció. Kiáltványokat írtunk egymásnak arról, hogy hogyan kell színházat csinálni. Nagyon komolyan gondoltuk ezt akkor – volt egyfajta szellemi partnerség a közegen belül. Nem volt éles választóvonal színház és tánc között. Mindez persze kapcsolódott a nyolcvanas évek underground Budapestjéhez. Ezek a dolgok ugyanazt irányozták meg. Én meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben voltam; a családomat több határ választotta el tőlem, nem volt lakásom, ilyesmik. Sokat megfordultam akkoriban különböző bulikban – már csak a lakhatás kedvéért is.

            Miért jöttél egyáltalán haza, onnan ide vissza?

            Hudi Jó kérdés. Miért. Már maga a kiutazás is villámcsapásszerűen ért – de nem mondhattam rá nemet. A szüleim előtt akkoriban egyre jobban zárultak be a lehetőségek, vagy legalábbis ők úgy látták, hogy számukra kint több babér teremhetne, és én azt nem vállalhattam be, hogy ez miattam ne történjen meg. Nélkülem nem mentek volna ki. Magamban azonban azt határoztam el, hogy ennek egy évet adok; meg akartam nézni, hogy milyen lehetőségeket teremt a helyzet. Az egy év leteltével úgy láttam, hogy érdemesebb visszajönni azért, hogy megtudjam ők miért mentek el. Visszajövetelem után – mint már meséltem – rövid időn belül olyan mélyre merültem a színházba, hogy egyszerűen összeegyeztethetetlenné vált a főiskolával. Tanulmányaim így félbe szakadtak, illetve így kezdődött el az én alternatív tanulmányi időszakom, ami emberekkel történő együttműködést jelentett. Persze nem mondom, hogy ez a legideálisabb megoldás volt – ennek következtében nincs végzettségem a mai napig. Van egyfajta élettapasztalatom, ami elég sokrétű. De papírom erről sincs.

            Ez hátrány?

            Hudi Sokszor éreztem ennek hátrányt.

            Személyes érintkezésekben, vagy intézményi szinten?

            Hudi Intézményi szinten. Személyesen ez semmiben nem hátráltatott. Inkább szervezeti hátránya van ennek. Lényeg a lényeg, hogy ez a formálódó tánc-színházi közeg elég jól össze volt nőve a nyolcvanas évek undergroundjával – FMK[8], ilyenek. Mindenki ismert mindenkit.

 

 

 

MONTEVERDI BIRKÓZÓKÖR&JELES ANDRÁS

            Hudi Jeles Andris[9] már többször próbálkozott társulatok összehozásával, a Monteverdi Birkózókör így nem az első próbálkozása volt. Én Kamondi Ágival találkoztam, ő mesélt nekem arról, hogy ha van kedvem, akkor menjek el egy próbára.

            Mit lehetett tudni akkoriban Jeles Andrásról?

            Hudi Ő egy misztikus guru volt. Akkor már egy csomó filmet megcsinált, például A kis Valentinó-t is. Nagy ember volt – csodának is számított, hogy ő független módon szeretne színházat csinálni, miközben már filmek sora állt a háta mögött. Egy különleges élménynek a lehetősége volt ez a találkozás, legalábbis én így készültem rá. Bár hozzátartozik a történethez hogy egy rövid kitérőt tettem még Malgot István mellett, aki az ős-Stúdió K-ban volt benne. Malgot képzőművész volt, aki a színházhoz képest kívülről érkezett be ebbe a történetbe. Számomra ez egy pár hónapos történet volt, ami után következett a Monteverdi Birkózókör. Ami reveláció volt. Gyakorlatilag amit ma gondolok a színházról annak egy nagy részét ez a Monteverdi-s időszak határozza meg.

            Két év után jöttél el onnan?

            Hudi Gyakorlatilag igen.

            Nincs túl jól dokumentálva ez a két év – holott ekkor jött létre a Haiku, illetve a Szélvihar, amik a mai napig hivatkozási alapul szolgálnak. A névválasztásról azt lehet tudni, hogy Monteverdi zenéjére tartottatok bemelegítő, birkózó gyakorlatokat. Mi jellemezte a Monteverdi-s munkamódszert?

            Hudi Sokrétű volt, nehéz ezt most hirtelen megfogalmazni. András olyan gyakorlatokat próbált létrehozni, amikben az ember, aki szerepelt, nem egy apparátust működtetett, hanem önmagát. Alkalmat teremtett önmagad működtetésére – minden megszokott, előre gyártott elem nélkül. Ez az ominózus birkózás is, Monteverdi zenéjére, abból jött, hogy ha zenére birkózol, akkor egy olyan szabályrendszer jön létre melyben nem csak legyűrni kell a másikat, hanem tartani is. Mert a zene ritmusa be tud lassulni és emiatt létrejönnek olyan testhelyzetek, amikben nem lehet zuhanni. Így viszont tartanod kell azt, akit le szeretnél győzni. Testek gyönyörű szép egymásra hatása jött létre. Már maga ez az állítás, hogy akit le kell győznöd, azt tartanod kell, igen nagy fokú költészettel bírt. De ez csak egy testi gyakorlat; emellett sok más aspektusa volt a munkának. Voltak gyakorlataink, amikor szívhangra kellett szöveget mondani. Mindenki meghallgatta a másik szívdobogását, és arra próbált meg mondani szövegeket. Ez volt az első műhely a számomra – mindaddig, amíg nem dolgoztam Jeles Andrással, meglehetősen önkéntelenül csináltam amit csináltam. Itt volt először, hogy kifejezetten törekedtünk a tudatos helyzetek megtalálására. Hogy ne előtanulmányok alapján működjünk, hanem helyezzük bele magunkat, és álljunk bele abba a viharba – nem tudom, ez mennyire érthető.

            Mennyiben volt misztifikálva ez a fajta színházcsinálás?

            Hudi Egyáltalán nem volt az. Sőt. Épp az volt benne a gyönyörű, hogy hihetetlenül konkrét, nagyon egyértelmű helyzeteket teremtettünk. Az áttétele volt költői, nem pedig maga a dolog. Nem volt benne semmi misztifikáció.

            A társulat névadó gyakorlata – mely során egy valamilyen szinten brutálisnak mondható akciót helyeztetek a dologtól idegen, esztétizált formába; ezáltal mozdítva ki azt annak eredeti értelmezési lehetőségeiből – mennyiben tartalmazza esszenciálisan a Jeles András-i színház gondolatiságát?

            Hudi Ez nagyon jellemző volt, de nem csak és kizárólag. Ez csak az egyik aspektusa volt. Hogy értsd: ha megnézed mit csinál ma Kiss Erzsi – aki szintén alapító tagja, meghatározó személyisége volt a Monteverdi-nek – az ezer szállal kötődik ehhez a történethez. Volt olyan, hogy afrikai népzenét kellett hallgatnunk, majd annak az esszenciáját belesűrítenünk egy megszólalásba. Ami a legjellemzőbb volt, és erről eddig nem beszéltem, az az, hogy András soha nem kérte, hogy színészkedjünk. Soha nem kellett karakterizálnunk. Megélnünk kellett a dolgot, azáltal, hogy belehelyeztük magunkat egy szinte objektív helyzetbe – s majd az az objektív helyzet teremtette meg azt a karaktert, személyiséget, amit nekünk meg kellett csinálnunk. Objektív, szinte kézzel fogható dolgokat kellett megteremtenünk. Ezt építette tovább Kiss Erzsi – ezt így ma te is tapasztalhatod. Voltak alapok – pl.: az afrikai zene – amiből a játszó teremtett egy érzelmi állapotot és egy hangot. Vagy először csak egy hangot és utána érzelmi állapotot. Ebben elmondani a Talpra magyar-t – igazi reveláció.

            Úgy reveláns, hogy eddig rejtett titkait mutatja meg, vagy úgy reveláns, hogy azt az eredeti értelmét, amit egyébként mindannyian tudunk, addig nem tapasztalt erővel fogalmazta újra?

            Hudi Rejtett értékei jönnek elő – de nem a Talpra magyar-nak, hanem neked. Össze nem illő dolgokat kevertünk össze, ami által új, korábban nem ismert síkok mutatkoznak meg. A Talpra magyar-nak ugyanis nincs eredeti értelme. A Talpra magyar-ból mindig, mindenki pont annyit hámoz ki, amennyit ki tud belőle hámozni. A Talpra magyar ezért Talpra magyar, a művészet ezért művészet, mert soha nem tudod megfejteni maradéktalanul. Mindig jön valaki más, és az majd valami mást fog tudni meglátni. Kicsit mindig el fog tolódni a megértés, az értelmezés, a hatás.

            Eredeti értelmezés alatt központi értelmezést értettem, azt, ami uralja az adott műalkotásról folytatott beszédet.

            Hudi Persze, de mi van, ha ez nem uralja? Mi van ha ezeket úgy fogod föl, mint közmegegyezéseket, szabályokat? Márpedig miként volna lehetséges művészeti alkotás kapcsán szabályokról beszélni? Ezek a központi értelmezések egyedül politikailag kötik a befogadót az adott alkotáshoz. Na de ez lenne az életünk? A dolgok politikai aspektusa? Amikor egy öreg bácsi, aki alig tud már beszélni, és elénekel egy népdalt, akkor ott nem csak a népdalt élvezed, hanem az ő megtörtségét, az élet általi megnyomorodását-bölcsességét is. Ez a kettő együtt érvényes. Teljes, igazi hatást csak ez a kettő együtt tud eredményezni.

            Azért érdekes amit mondasz, mert a Szélvihar-t a honi színháztörténet alapvetően annak politikai aspektusa alapján értékeli – jelzem, hogy ez általános problémája a nyolcvanas évek undergroundjának jelenkori vizsgálata, megítélése során. Számotokra mennyire volt fontos ez a politikai olvasat?

            Hudi Ez csak egy külcsín volt az egészen – a belseje másról szólt. Ettől lett bulvár, vagy pontosabban megjegyezhető. Az érdekes éppen az volt, hogy úgy nyúltunk az anyaghoz, hogy annak nulla politikuma volt. Magában a Szélvihar-ban, bár csupa véglény szerepelt benne, kommunikálni képtelen, vagy csak nagy nehézségek árán képessé váló karakterek jelennek meg benne, mégis az ütköztetés volt a lényeg. Adva van ez a vér-kommunista, vér-buta drámai anyag, és van egy szívhangokra, ősi dallamokra, etc. épülő anyag, és mi ezeket ütköztettük. Ez a kettő egymást erősíti. A színész feladata ebben a helyzetben nem az, hogy eljátsszon, megjelenítsen karaktereket, helyzeteket. Az volt az igazán újításszerű ebben az egész történetben, hogy abba a közegbe, ami pszichológiailag hiteles alakításokat várt el a színjátéktól, abba a közegbe egyszer csak belép egy András, és azt mondja, hogy erről szó sincsen. Ne akarj pszichológiailag realista, hiteles helyzeteket hozni – úgy sem leszel képes rá. Te sokkal fontosabb vagy ennél. Te vagy a színpadon, nem a karakter. Ez a bázis, ez az alap. A képviseletről szól a dolog, a működtetésről szól ez a feladat a színész számára, amik majd azt fogják jelenteni, amit; de ezt nem kell előre eldönteni. Abban a pillanatban, hogy erről előre döntünk, onnantól kezdve kliséket kezdünk gyártani. Ha nem jön be a személyes alkotóerő a próbafolyamatba, a színpadi előadásba, akkor csak visszaböfögés folyik. Akkor csak kliséket fogunk létrehozni – frissebbeket, vagy elavultabbakat a társaság habitusától függően.

            A színésznek nem egy érzelmet kell képviselnie, hanem egy gondolatot, egy helyzetet, ami aztán érzelmi hatást vált ki a befogadóban?

            Hudi Nagyjából. Nagyon fontos itt, hogy keress meg képeket, hatásokat, etc. amik meg tudnak határozni téged – mint színészt – anélkül, hogy pszichologizáltunk volna. Ez egy áttételesebb működés.

            Másként kérdezem. Alapvetően az intellektuális hatásgyakorlás volt fontosabb, semmint az érzelmi?

            Hudi Nem. Bár ennek elég erős az intellektuális jellege – de alapvetően maga a hatás volt fontos. Tudod mi volt a legfontosabb? Visszautalva: a Talpra magyar-t el lehet mondani úgy, ahogy azt szoktuk – de mi van akkor, ha ezt egy értelmi fogyatékos mondja el? Egészen más a hatása. Vagy ha egy gyerek mondja el, aki nem bír azzal a központi értelmezéssel, amihez mi már hozzászoktunk? A tét az, hogy lendítsük ki a dolgokat, olyan helyzeteket hozzunk létre, amikor te nem vagy képes arra, hogy a kliséidet behozd a dologba. A színészekkel szemben mindig elvárás, hogy szépen beszéljenek, artikuláltan. Ezzel a legtöbbször tökéletesen tönkre vágják a szöveget. Nem biztos, hogy ezen az úton mennek a dolgok, vagy nem biztos, hogy csak ezen az úton tudnak menni a dolgok. Még tovább egyszerűsítem: volt egy gyakorlat, amelynek során ugrálni kellett egy helyben. Egy órán keresztül. Az első tíz percben röhögcsélsz. A következő húsz percben összeszorítod a fogad. A rákövetkező tíz percben azt mondod, hogy meg akarok állni – de nem lehet. Az utolsó húsz percben meg már egy ilyen átszellemült, transzhoz közeli állapotban végzed el a feladatot. A végén, amikor már teljesen kikészültél, akkor azt mondja András, hogy most állj meg és mond el a Talpra magyar-t. Ebben az állapotodban már egyszerűen nem tudod előhozni a kliséidet. Csuklások közepette fogod elmondani a szöveget, olyan hibák lesznek benne, nem értelmezett dolgok lesznek benne, ami a nézőben korábban nem tapasztalt hatást váltanak ki. És pont a Talpra magyar kapcsán. Ez is az ütköztetésről szól, többszörös áttétellel. Mert egyrészt ütközteted a Talpra magyar-t a saját fizikai állapotoddal, másrészt ezt ütközteted a néző kliséivel, amikkel a Talpra magyar kapcsán bír. Mert hörögve, levegőt kapkodva a Talpra magyar-t nem szokás előadni.

            Azonban egy előadás során nincs lehetőség egy órán keresztül ugrálni; ott élből kell tudnod helyzeteket hozni. Tehát a metódust értem, de nagy kérdésem, hogy ez miként professzionalizálható?

            Hudi Problematika, igen, ez abszolút problematika. De hát a gyakorlatok éppen azt a célt szolgálták, hogy próbáljuk ki a lehetőségeket. Akkor kezdődik a professzionalizmus, amikor ott és akkor tudod létrehozni a helyzeteket, amikor te akarod. Az amatőrnek ez létrejön, a profi pedig ezt irányítja.

            Nincs szüksége preparációra?

            Hudi Igen. Ez bizony problematika. Az, hogy miként lehet élővé tenni dolgokat, az problematika. Van amikor sikerül, van amikor nem. Ez nagyon nagy problematika.

            Emiatt mentél el két év után?

            Hudi Ennél egyszerűbb volt. Nem jöttem volna el, ha Szkipe nem hív. Ennyire egyszerű volt. Folyamatosan felmerültek ezek a problémák, de ez ilyen pontosan akkor még nem fogalmazódott meg bennünk. Gyerekek voltunk Andráshoz képest. Ez is egy nagy probléma volt – Andrásnak a személyisége olyan mértékben uralkodott rajtunk, amivel mi nem tudtunk lépést tartani. Nem tudtunk egy másik pólust kialakítani.

            Ti nem voltatok rá képesek, vagy ő nem engedte ennek szárba szökését?

            Hudi Ez nyilván többesélyes. Nem tudom, hogy ő ebben miként tudott volna segíteni. Nem biztos, hogy ez az ő felelőssége volt. Valószínű, hogy ebben mi nem tudtunk olyan erővel jelen lenni, hogy ezt az ellenpólust meg tudjuk teremteni. Ez egyébként az előadásokat is megterhelte; amikor az ember nézte például a Szélvihar-t, akkor ez a probléma az előadást valósággal betemette.

            Ez – más előjellel – de végső soron ugyanúgy egy egyszemélyi, mondhatjuk így, rendezői színházzá lett, mint ami ellenében, vagy aminek az alternatívájaként, eredetileg létrejött?

            Hudi Azzal nincs baj, hogy rendezői színház. Én nem tudom, hogy mi az: rendezői színház. Az alkotás az mindig közös. Ha ez csak a rendező akaratát tükrözi, az baj, igen. De azért ez elég ritka. Buta az a rendező, aki nem fogadja el a színészek véleményét. A mi problémánk nem ez volt. Ez inkább energiák, vagy intellektuális különbözőségek miatt alakult ki. Az volt a baj, hogy ezek egymás alá voltak rendelve, ahelyett, hogy egymás mellé lettek volna rendelve. Nagyon fiatalok voltunk. Igazából önként rendeltük alá magunkat mindennek. Ez hosszútávon nem tartható.

 folytatás itt

 

Címkék: interjú írások

A bejegyzés trackback címe:

https://szinhazugy.blog.hu/api/trackback/id/tr83320417

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása