Bloggerek!
Ez egy új hang. Egy provokatívabb, egy többé vissza-nem-húzódóbb, egy eldöntendő kérdésekkel telibb. Az elmúlt hónapban napról napra gyűlt bennem a bloggal kapcsolatos feszültség és idegesség.
Az az érzésem van, hogy ez az ügy már jó ideje halott. És csak a Peti meg én próbálgatjuk még néha dörzsölgetni, hátha feléled. De csak finoman, nehogy ebben a három hónapos csöppségben még nagyobb kárt tegyünk. Ez így egy lófasz. Ami itt történik. Mindenki nyomja a magáét, de senki nem figyel oda a másikra. Senki nem reagálja le azt, amit a másik mond vagy csinál. Legalábbis érdemben. Persze tisztelet a kivételeknek. Mindenki felteszi, mikor és hol lesz előadása, de semmit nem tesz hozzá ahhoz, hogy ez a dolog működjön. Akkor jó feltenni ide, hogy mi van veled, ha tényleg elmennek megnézni. Viszont miért mennének el megnézni téged, ha te se nézed meg őket? Ha még csak nem is reagálsz arra, amit más mond. Ez így nem megy. Az sem, hogy van pár ember, akik néha felbukkannak, elmondják a magukét, látszólag beszállnak, aztán mégis eltűnnek. Egy meghatározhatatlan pontján egy beszélgetésnek vagy vitának. Így nem lehet csinálni. Semmit. Jó dolog tervezni, ötletelni. Jó, mert nincs benne semmi kényszerűség, felelősség. De aprólékosan kidolgozni egy ötletet… Na, az a meló! Igen, ott már becsúszik egy-két anyuka, meg melegebb éghajlat. Ott már van felelősség, ott már vannak kellemetlen dolgok. De idáig soha nem jutott el semmi. Pedig nagyon jó dolgok indultak be, de nem volt senki, aki kiállt volna végig egy ügy mellett. Nincs senki, aki kiállna ’az’ ügy mellett. És személy szerint rettenetesen hülyén érzem magam, hogy a Színházban megjelent cikk utolsó bekezdésében mertem venni a bátorságot, hogy erről a blogról nyílt említést tegyek. Kicsit olyan, mintha kirohantam volna a lövészárokból, de nem jött volna velem senki. Mert itt, így, szó sincs inspirálásról, összefogásról, de még csak kommunikációról sem. Mindenkit addig érdekelt egy ügy, amíg a maga dolga kötődött hozzá. Persze, ez természetes! De akkor mondjuk ki, hogy ez így nem működik. Mert nagyon hülyén érzem magam, amikor megpróbálom megpörgetni a dolgot és hallgatásba, késleltetésbe, csititásba botlok. Nyilván mindenkinek sok a dolga. Nyilván mindenkinek van ennél fontosabb dolga. De, hogy ez ennyire ne legyen fontos senkinek, az számomra roppant elgondolkodtató. Aki ebben nem látja/látta a lehetőséget, az nagyon szűklátókörű szerintem. És aki nem tud hosszú távon gondolkodni, aki nem tud a pillanatnyi kényszerekből felülemelkedni és látni ennek a dolognak a lehetséges jelentőségét, az nagyon megnehezíti a maga dolgát. De ezekkel nincs semmi gond, ha kimondjuk. De nem lett kimondva, pedig én személy szerint sokszor szorgalmaztam az öndefiniálást. És tudom, hogy most nagyon a tűzzel játszom, mert magamra haragíthatom az egész társaságot, de nem kockáztatnék, ha nem hinnék a dologban még mindig. Nem akarom hagyni, hogy a mi generációnk is egy, a kicsinyeskedésbe és öncélú gőgösködésbe belesüllyedt egymással kommunikálni képtelen társaság legyen, mert akkor soha, semmi nem fog megváltozni. És ebben a kérdésfelvetésben nehogy az én személyem vagy státusom számítson. Vagy ilyenek, hogy én mit tettem le szakmailag az asztalra, stb. Ha az számít, hogy valamit ki mond és nem az, hogy mi az amit mond, akkor én abban az ügyben nem akarok részt venni. Nem akarok személyeskedni, elnézést, ha ez felesleges volt, de sokszor van/volt az az érzésem, hogy egyes megszólalásaim értékét és szerepét csökkenti a tény, hogy az enyém. Mégis úgy érzem, a legtöbb dologban igazolt az idő. Hogy a magyar kártyánál fingunk nem volt, mit csinálunk. Ha akkor megbeszéljük rendesen, nincs a videó kapcsán beindult vita. Amit nem mint negatívum hozok fel, hanem inkább mint stáció (Hogy akkor mit is akarunk tulajdonképpen?). Lehet, hogy már magasabb szintű dolgok felé lennénk képesek fordulni, ha akkor kicsit leülünk még beszélni róla. Vagy, hogy a film felülírta a magyar kártyát (Magyar kártyához írt kommentek). Hogy nem működik ez az egész, ha önszerveződő és nincs identitása vagy nincs definiálva (Avatás utáni megbeszélés). Ha nincsenek deklarált célok. A legelején (Egger válaszlevelénél írt komment) még én mondtam, hogy nem kell úgy tennünk, mintha ismernénk egymást és egy csapat lennénk. Szóljon ez a blog inkább csak a kapcsolattartásról. De végülis más irányba terelődött ez a dolog. Azonban a kollektív öntudattal nem párosult a kollektív felelősség. Márpedig annak szerepét Süsü sem győzte hangsúlyozni Komáromban. Egyből első nap. Ha döntést hozok, az felelősséggel jár. Ha úgy döntöttem, hogy beszállok, nem pattanhatok ki ’csak úgy’. Akkor legalább valamit már mondanom kell, hogy miért nem. Kollektív felelősség csak akkor alakulhat ki, ha társul hozzá egy általános tolerancia. Ha valaki visszalép, meghajol a másik akarata előtt, az nem a gyengeség jele, hanem a kollektivitásba vetett hité. Ezért sajnálom némileg, hogy a blog öndefiniálásával kapcsolatos kérdéseket, mégsem követeltem hamarabb, következetesebben. Azt hiszem most ez az első dolgunk. Dönteni. Hogy akarjuk-e, hisszük-e ezt a dolgot vagy nem? Mert ez így nem megy. Szerintem sok dolgot bebizonyítanánk, ha vállalnánk. De ha nem, akkor mondjuk ki, mert nem akarok többé én sem nevetséges helyzetbe kerülni illetve azt sem szeretném, hogy hitegessük magunkat. Csakhogy világos legyen, ezt nem azért írom most, mert elmarad a holnapi találkozó. Hanem mert öt nap alatt három megjegyzés érkezett rá (pedig közben látni, hogy ennél többen fordulnak meg egy nap a blogon). És senki ne értse félre: Én nem akarok, nincs is jogom és nem is tudok senkit se felelősségre vonni! Ugyanígy nem akarok, nem tudok, nincs is jogom bárkit korholni ezért. Szabad akarat van. Ez a blog egy lehetőség, nem egy közösség. Nem akarok senkivel sem összeveszni. Nem akarok utalgatni se. Hanem kérdezni akarok. Hogy kinek, mi ez? Hogy ez pusztán türelmetlenség a részemről? Hogy ez közös ügy még? Hagyjuk? Hogy mi van?
Örülnék, ha sikerülne egy józan vitát beindítani, ami racionális érveken alapszik. És nem személyeskedésbe csapna át. Én sem a személyes szennyesem akartam kiteregetni, hanem dűlőre vinni azt, hogy mi lesz ebből a kezdeményezésből. Ha bárkit megbántottam, elnézést érte!
Bízva és kérve az újratalálkozást:
Tarr Feri
